Pumák zárt körben – Nem mindig jó, ha valami nagyon zsír... – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban szó lesz a nyugati szegénység egyik fokmérőjéről, az elhízásról, amely hazánkban népbetegség.

Ezen a héten is izgalmas témákat dolgozunk fel a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában. Keresse szombaton a Magyar Nemzetet és benne a mellékletet az újságárusoknál.

Sikerült a magyar népnek első helyen végeznie azon az európai listán, amelyen aszerint állították sorba a nemzeteket, hogy melyiknek a tagjai között van a legtöbb elhízott ember. A kövérség globális probléma, érinti a világ jólétben élő felét, ugyanakkor jelzője a társadalmi problémáknak is: minél szegényebbek az emberek, annál silányabb dolgokat esznek, és ettől egyre kövérebbek.

Kis túlzással kijelenthetjük – írja Farkas Adrienne –, az, hogy ki mekkora darab, kevésbé függ attól, mennyit eszik, sokkal inkább attól, mit és hogyan. Ma már egyértelműen kimutatható az összefüggés a szegénység és a kövérség között, noha ez a történelem folyamán pontosan fordítva volt. Érdemes eloszlatni egy tévhitet, amellyel a hurkás nők szokták nyugtatni magukat, nevezetesen: régen a kövérség volt a divat, és a férfiaknak a kövér nők tetszenek. Valóban volt néhány nagy hatású barokk festő, akinek ez tetszett, de se előttük, se utánuk nem festettek debellákat, épp ellenkezőleg, gondoljunk csak az antik szobrokra, Botticellire vagy a légies viktoriánus ideálra! Már csak azért sem lehetett akkoriban mindenki kifakadóan gömbölyded, mert a lakosság túlnyomó többsége földművelésből élt, keveset evett, és sokat dolgozott, a többiek pedig igyekeztek beleférni a fűzőikbe. A minőségi éhezés – amikor nem az étel mennyisége, hanem a tápértéke nem elegendő – persze régen is létezett. Bethlen Gábor lakomáiról például meglehetősen sok feljegyzés megmaradt, s ezekből tudjuk, hogy szinte csak húst evett hússal. Nem is csoda, hogy negyvenes évei végén vízkórságban hunyt el, ami vélhetően azt jelenti, hogy veséi felmondták a szolgálatot ennyi fehérjével szemben.
A huszadik század az emberiség kigömbölyödésének évszázada. Az angol nők derékbősége ebben az időszakban 14 centivel nőtt meg, Magyarországon pedig már a hatvanas években növelni kellett a Vörös Október Ruhagyár konfekcióméreteit, mert az elvtársak és elvtársnők egyre nagyobb darabok lettek. Akkoriban még egyértelműen az okozta ezt a jelenséget, hogy az emberek hirtelen többet és jobbat ettek, de kevesebbet mozogtak. Ez most is igaz, azzal a kitétellel, hogy többet eszünk, de nem jobbat.

Kétezer-tizennégyes adatokra alapozott MTI-hír, hogy „a WHO elhízást érintő statisztikája szerint az egész Európai Unióban hazánk vezeti toronymagasan a listát. A 18 évesnél idősebb, 30-as BMI indexnél magasabb, elhízott népesség aránya az EU 27 tagországának viszonylatában átlagosan 16,6 százalék. Magyarország ehhez képest 28,5 százalékos arányt mutat, azaz hazánkban minden negyedik felnőtt a túlsúlyos állapotot is felülmúlva elhízott egészségügyi kategóriába tartozik. A 20 százalékos bűvös határon felül csupán Csehország, Luxemburg, Málta, Írország és Nagy-Britannia szerepel hazánk mellett, de még ez utóbbi is 2,4 százalékkal kevesebb túlsúlyos népességi arányt tudhat magáénak.”

A testtömegindex (BMI) a testmagasság és a testsúly segítségével számolható ki – az interneten számos ilyen kalkulátor található –, bár tudjuk, hogy a magas emberek rovására kicsit csal a számolás, a nők és a férfiak elhízása sem teljesen egyforma. A statisztikák egész Európában azt mutatják, hogy a férfiak között a túlsúly, vagyis a 25 fölötti BMI index (például 175 centiméter magas, 90 kilós férfi) a gyakoribb, míg a nők között sajnos az elhízás (például 170 centiméter magas, 90 kilós nő) fordul elő gyakrabban. Nemcsak a BMI index mond el sokat, hanem a hastérfogat mérete is. Néhány éve egészen döbbenetes eredmény született, amikor a Magyar Kardiológusok Társasága, a Magyar Diabetes Társaság, a Magyar Atherosclerosis Társaság, a Magyar Hypertonia Társaság és egy nagy gyógyszergyár közösen indított egy „egészségvonat” elnevezésű országjáró szűrésprogramot. Azt találták ugyanis, hogy minden egyes felkeresett városban a nőknek több mint a fele a kritikus határ, vagyis 88 centiméter feletti haskörfogattal bírt, míg csak minden harmadik férfi volt hasi elhízott. A férfiak 45 éves koruk után kezdenek pocakosodni, és az ötvenes éveikre lesznek igazán elpuhultak, míg a nők egy része már a negyvenes évei elején elkezdi elhagyni magát, és súlyban lekörözi a férjét. Ismert jelenség, hogy a stabil párkapcsolat növeli a zsírpárnákat.

Több vizsgálatban kimutatták a nemi különbségeket az elhízás és az életminőség kapcsolatában: az obesitas (hájasság) jobban csökkenti a nők életminőségét, mint a férfiakét. A teljes képhez persze hozzátartozik az is, hogy az edzőtermek fiatal férfiakkal és a szociológusok által pumának elnevezett, új típusú, bombasztikus és az öregedést hírből sem ismerő középkorú nőkkel vannak tele, akik csak egészséges dolgokat esznek, de ehhez közép- vagy felső középosztálybelinek kell lenni. Nemcsak azért, mert a jó minőségű étel drága, hanem azért is, mert az egészséges táplálkozás és a rendszeres testmozgás ma már tudatosság kérdése.

Illyés Gyula Puszták népe című könyve az emberi nyomorúság és kiszolgáltatottság dokumentuma, ám mai szemmel nézve az akkori legszegényebbek is több értékes tápanyaghoz jutottak, mint a mai mélyszegények. Jobb években a földeken dolgozók másnap-harmadnap ökröket vágtak, a nők vásárba jártak, tojást, csirkét, zsírt árultak még a gazdasági válság idején is, mikor szegényes leves vagy (teljes kiőrlésű, barna) kenyér volt az ebéd, hús pedig ritkán került az asztalra. Tésztát ettek vagy zöldségeket, vacsorára (könnyű) levest. Viszont napközben a gyerekek, ha éhesek voltak, gyümölcsöt és erdei gombát kaptak, vagy szuperegészséges cukorrépalevet ittak.

Ma viszont a KSH adatai szerint Magyarországon a táplálék negyven százalékát a fehérjefogyasztás teszi ki, ennek rovására évek óta folyamatosan csökken a tányérokra kerülő növények aránya, viszont drámaian nő a szeszesital-fogyasztás. Fejenként évi nyolcvan kilogramm lisztet és majdnem ugyanennyi krumplit eszünk, többet, mint nyers gyümölcsöt, amelyből csak hatvan és hetven kiló között fogyaszt a magyar. A bevitt zsiradékok negyven százaléka – évi 15 kiló – állati eredetű. A magyar családoknál leggyakrabban csirkehús kerül az asztalra, a gulyásleves és a halászlé hazájában marhából és halból évente csak három-négy kilót eszünk meg, és mellé befalunk vagy 220 tojást és másfél mázsa tejterméket. Szerencsére a nettó cukorfogyasztás az évezred eleji közel húsz kilóról lassan inkább tíz kilóra mérséklődött, de még ez is sok. A csökkenésben talán szerepet játszhat az is, hogy az elmúlt években mélyrepülésbe kezdett az üdítőital-ágazat, feleannyi cukros löttyöt sem iszik meg a magyar, mint a kétezres évek elején – a gyártók nagy bánatára. Igaz, ezt pótoljuk alkoholból nyert kalóriákkal. Valószínűleg kevesen tartják szem előtt, hogy napi öt gramm felesleges és el nem égetett szénhidrát egy év alatt másfél kiló hízást okozhat. Ennek nyilván köze van ahhoz, hogy az évtized elején bevetették az úgynevezett chipsadót, amely pluszadóteherrel sújtja a nyilvánvalóan egészségtelen élelmiszereket. A szomorú csak az, hogy az emberek ezekből az áruféleségekből nem azért fogyasztanak kevesebbet, mert kímélni szeretnék az egészségüket, hanem azért, mert drágák. Idén lépett életbe az a szabályozás, amely korlátozza az élelmiszerekben felhasználható úgynevezett transzzsírok mennyiségét. Ezek részlegesen hidrogénezett növényi zsírok, amelyek viszonylag olcsók, szobahőmérsékleten közepesen szilárdak, hosszabb ideig elállnak, és jól bírják a hőt, viszont rettenetesen egészségtelenek, és egyértelműen felelőssé tehetők számos szív- és érrendszeri betegség kialakulásáért. Az interneten van több lista is arról, hogy milyen áruféleségek tartalmaznak ilyen zsírt. A legolcsóbb, legsilányabb csokik, nápolyik, kekszek, amelyeket csak az vesz meg, akinek másra nincs pénze.

A KSH szerint 2011-ben a legszegényebbek élelmiszerre és alkoholmentes italokra fejenként évente 131 ezer forinttal költöttek kevesebbet, mint a legfelső jövedelmi ötödben élők, azaz abszolút összegben a leggazdagabbak kétszer annyit fordítottak élelmiszerre, mint a legszegényebbek. Igen ám, de nem mindegy, hogy ki mire költött: a leggazdagabbak másfélszer annyit költöttek gabonafélékre, mint a legszegényebbek, míg a gyümölcsre fordított kiadásuk közel négyszerese volt a szegényekének, hasonlóképpen a halakhoz, sovány húsokhoz és sajtokhoz.

Akinek nincs pénze, nem vesz banánt és karfiolt, és pulykamell nélkül is megvan. Régi etikai vita, hogy van-e joga bárkinek is megmondani a szegényeknek, hogy mit kezdjenek a segélyükkel – Magyarországon is zajlott több ilyen jellegű vita. Február elején megfigyeltem, hogy a lakhelyemen élő mélyszegények mit vásároltak: cukros üdítőket, édességeket, fehér kenyeret, krumplit, zsíros hústermékeket. Csak egy család vett narancsot, pedig akkor éppen olcsóbb volt, mint a narancsízű kétliteres lötty, a lejáratos tejtermékeket és húsárukat pedig fél áron adták. Átnéztem öt hazai segélyszervezet tartósélelmiszer-csomagjait. Ezek egy része Kárpátaljára indult, másokat a helyi szegénységben élők kapták meg. Azokban a csomagokban, amelyeknek a tartalmát magánszemélyek adták össze, találtam halkonzervet, paradicsompürét és lekvárt, valamint margarint és étolajat. Bár ezek is tartósított és vitamintartalom szempontjából értékelhetetlen termékek, de legalább nem hizlalnak annyira, mint a segélycsomagok kötelező darabjai: a legolcsóbb liszt, a kristálycukor, a száraztészta és az olcsó, agyonvegyszerezett, színezett édességek. De kétségtelen, hogy egy éhező inkább jóllakik krumplival, mint naranccsal vagy fejes salátával, amely ráadásul nem is szállítható, és gyorsan megromlik.

(17., 22. oldal)