Mindennek a teteje – Magazin-ajánló

E heti Magazinunkban sok más mellett olvashat a „magyar Csernobilról”, vagyis az azbeszthelyzetről.

Mihelik Magdolna nyergesújfalui polgármester emlékszik, gyerekkorában a város több pontján halomban állt az illegálisan lerakott azbesztes hulladék, ő pedig társaival az eternitgyárból hozott szürke homokban játszott. Akkor még az ipar áldásként tekintett az anyagra, amelyet virágedény-készítéstől szigetelésig, tetőfedéstől kocsibejárók burkolásáig igen széles körben alkalmaztak.

– Tragédia, ami itt történt, az eternites lakótelepen egyes tömbökben minden családban megbetegedett valaki. Néhányan próbáltak pereskedni, de a többség feladta, az elhunytak hozzátartozói sem járnak bíróságra, nem látják értelmét, s nem is érzik magukban az erőt – mondja a városvezető. Pedig a temető önmagában elég bizonyíték lehet arra, hogy valami nagyon nagy baj történt itt. A fejfákon, sírköveken negyven-ötven évesen meghalt emberek neve sorakozik.

Nyergesújfaluban már nincs szennyezőanyag-kibocsátás, 1994-ben a gyár akkori osztrák tulajdonosa áttért az azbesztmentes palák gyártására, a veszélyes hulladékot eltüntették. Egy részét konkrétan beásták a földbe, a Duna mentén. Más kérdés, hogy öt házból legalább hármat ma is régi eternitpala fed, hullámos változata több kertben feltűnik kerítésként. A Komárom-Esztergom megyei, 7500 lelkes kisváros ófalusi része egészen kellemes benyomást kelt, az épületek többsége ápolt, éppúgy, mint az udvarok, szép a természeti környezet, pár lépés csak a Duna. Az azbesztgyár emléke azonban máig sok lelki és fizikai fájdalmat okoz. Körbejárjuk a központi településrészektől kijjebb eső „eternites” részt, ahol főként az egykori dolgozóknak épültek házak és mára igencsak lepusztult kis lakótelepi tömbök. Megfordulunk az Idom, Pala és Cső utcában, többekkel beszélgetésbe elegyedünk. Mindenkinek megvan a maga drámai története, de amikor rákérdezünk, hogy mégis miért nem lépnek, miért nem követelnek kárpótlást, vagy a drága, de valamelyest hatékony külföldi (svájci, amerikai) gyógykezelések támogatását, mindenki legyint. „Kicsik és gyengék vagyunk ehhez” – összegezhető a véleményük. A kilencvenes években többen kaptak némi pénzt a gyártól, fejenként úgy 200 ezer forintot, ám ennyiből még temetkezni sem lehetett, nemhogy gyógyulni. (17., 20. oldal)

A múlt héten óriási szerencsével tudtam csak elérni Szacsvay Lászlót, akit kollégái a Nemzet Színészének választottak. Miközben beszélgettünk, szinte percenként csengett a telefonja, gratulálók, interjút kérő újságírók hívták folyamatosan. Jólesett neki, de kicsit fárasztotta, és nagyon meglepte, amikor hirtelen kiderült, mennyien szeretik. Vig György interjúja. (19. oldal)

Összeomláshoz közeli gazdasági helyzetben, bizonytalan külső és belső támogatás mellett alakult meg negyedszázaddal ezelőtt, 1990. május 23-án Antall József kormánya az MDF, az FKGP és a KDNP képviselőiből. Nagyrészt az egykori miniszterelnöknek köszönhető, hogy a kormány a következő választásokig fennmaradt, s az összeomlást elkerültük – írja Pető Tibor. (21. oldal)

Az egyik „legmagyarabb” első világháborús frontszakaszra, dédapáink Isonzójához és Doberdójára indul az Isonzó expressz idén júliusban. Nemcsak a szép szlovén hegyek és a vasút szerelmeseinek szervezik az utat, hanem elsősorban zarándokoknak, akik szeretnék megismerni, hol harcoltak a magyar gyalogezredek a közös birodalom védelmében. És megbizonyosodni arról, hogy az Isonzó folyó völgye nem a XX. század Mohácsa volt – emlékeztet Margittai Gábor. (22–23. oldal)

A rendszerváltást követően gyors sikereket ért el a szcientológia egyház Magyarországon, ám térhódítását rövidesen botrányok övezték. A titokzatos társaság a mai napig foglalkoztatja a sajtót, igaz, tesz is érte: olyan társadalmi jelenségekkel foglalkozik, amelyek számot tarthatnak a közvélemény figyelmére. Ilyen a kábítószer-fogyasztás kérdése is. A területen az egyház tizennégy éve végez prevenciót. Tevékenységét ezúttal megpróbálta testközelből megismerni Buzna Viktor. (24. oldal)

Egyre mérsékeltebben szűrődik ki a csatára felkészülés zaja a brüsszeli tárgyalóteremből, ahol az Európai Unió a líbiai embercsempészek elleni fellépésről dönt. Ellenben nagy fegyvercsörgés fogadja azt az ötletet, hogy kvóták szerint osszák el a tagországok közt a menekültek egy részét. Pósa Tibor helyzetértékelése. (25. oldal)

Az ismeretterjesztő csatornákon futó régészeti valóságshow-inak hála Zahi Havvász a világ legismertebb egyiptológusa. Egyesek szerint zseniális tudós és nemzeti hős, mások szerint öntelt, korrupt önkényúr. Az viszont kétségtelen, hogy ikonikussá vált kalapjában arcot adott az egyiptológiának, és sok laikus érdeklődését keltette fel e tudomány iránt. Molnár Csaba beszélgetett vele. (26. oldal)

A nemzeti alapon gondolkodó történelmi elitek idején mindig kitüntetett szerepet játszott a történelemtudomány Magyarországon. Nem véletlen, hogy a XIX. században álltak föl az első múzeumok a földművelés közben kifordult cserépedényekből és sípcsontokból, amelyeket egyszerű emberek hordtak össze. Az akkori kultúrpolitika ráirányította a figyelmet arra, hogy csak a közös múlt kulturális értékeiből gazdálkodva emelkedhetünk ki a Kárpát-medence népei közül. Eötvös József, Trefort Ágoston, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint kultuszminiszterek most forognának a sírjukban, ha tudnák, hogy a nemzeti értékrend fontos pilléreit számolják föl pusztán technokrata megfontolásból. Sashegyi Zsófia „jelentése” a mai magyar régészet helyzetéről. (27. oldal)

A költőként Petőfi előfutárai közé tartozó, szerkesztőként irodalomtörténeti érdekű folyóiratot alapító unitárius püspök, a száznegyven éve elhunyt Kriza János életművének legértékállóbb részét népköltészeti gyűjtőmunkája jelenti. Magyar nyelvterületen elsőként törekedett a néphagyomány egészének a felmérésére. Mózes Huba esszéje. (28. odal)