Ki hinné? 140 karakteren múlik a választás

A szociális média korában a szavazóbázis nagy része a Facebookon látott, tömörített, pár szavas üzenetalapján dönti el, kire adja voksát.

Még a nyugati világ életét egyre fojtóbb kezekkel irányító közgazdaságtan, melyet hideg, egyértelmű tudománynak vélnénk, sem mentes a magyarázók beavatkozásától. A gazdagokat meg kell adóztatni, mert így igazságos és így helyes gazdaságilag, állítja a The New York Times. A gazdagok munkahelyeket teremtenek, a vagyon pedig lefelé csorog, kontrázik a Wall Street Journal.

Csak az egyik lehet igaz, tisztánlátásra pedig nagy szükség lenne. Az immár nyilvánvalóan rogyadozó és komoly problémákkal küzdő gazdaság rendbetétele ugyanis a legtöbb szavazó számára elsődleges prioritás. Ezek az emberek – különösen a republikánusok – úgy vélik, Mitt Romney az, aki képes helyrehozni az elmúlt évek hibáit. Hogy miért, az rejtély. Befektetési bankárként tucatnyi halódó cég bekebelezésével és bezárásával valóban jelentős vagyont halmozott fel – ez lenne a bizonyíték arra, hogy ki tudja vezetni a világ legnagyobb hatalmát a káoszból? Az egyetlen személyt, aki komoly, kemény és konkrét gazdasági tervekkel állt elő a jobboldalon Paul Ryannek hívják. Javaslata azonban felettébb népszerűtlen (ám kétségkívül szükséges) intézkedéseket tartalmazott, ezért épeszű politikus nem hivatkozik rá választási évben.

Romney nagy mentőprogramja így megmarad a jobboldali krédóba illeszkedő általánosságoknál: kisebb adók a gazdagoknak, kisebb kormányzat és az egészségügyi törvény eltörlése – azé az egészségügyi törvényé, mely szakértők szerint valójában csökkenti a költségvetési hiányt.

Az igazán fontos kérdésekről tehát a választók nyugalmának érdekében kevés szó esik, valamiről azonban mégiscsak beszélni kell. Marad hát a saját magáért való kommunikáció, mely megszűnt eszköz lenni, és maga lett a cél. A politikusok és marketingcsapataik évek óta tudják, egy jól eltalált mondat választásokat dönthet el. Ronald Reagen „új ébredést” ígért Amerikának és a világnak, John Kerry bimbózó elnöki reményeit egy életre megtorpedózták a „gyorshajós” veteránok. A vízválasztó azonban Barack Obama 2008-as kampánya volt, mely tartalmilag nem túl jelentős, ám annál bombasztikusabb „reményt és változást” zengő szólamaival hódította meg az országot.

Különösen igaz ez a szociális média korában. A friss kutatások alapján elmondható, a szavazóbázis nagy részének a Facebookon látott, tömörített, pár szavas üzenet lesz az, ami alapján leadja a voksát. Kis túlzással kijelenthetjük, az idei választás 140 karakteres üzeneteken dől el.

A konzervatívok tehát alapvetően nehéz csatát vívnak, hiszen egy alaposan kiépített, remekül megtervezett kampánygépezettel néznek szembe, mely egyszer már győzelemre segítette gazdáját. A négy nagy Obama-ellenfél oldalait nézve azonban az az ember érzése, hogy nem is nagyon próbálkoznak. A kétségbeejtően szürke Facebook-profilok szinte csak az alapvető információkat és legfrissebb híreket tartalmazzák.

Newt Gingrich a rá jellemző arroganciával minden apró győzelmét büszkén hirdeti, az állandó pénzhiánnyal küzdő Rick Santorum lapja legalább tíz különböző helyen kér felajánlásokat, Ron Pual pedig nem sokat törődik ezzel az egész kampány-dologgal, inkább libertáriánus elméleteit népszerűsíti. Az egyedi vonások azonban ezzel ki is merülnek. Ráadásul ez nem is igazán az az egyediség, amire a választók vágynak: inkább politikai sajátságok jelei, mint igazi egyéniségé. Mitt Romney, mint mindenben, itt is előrébb jár, de mint mindenben, csupán fél lépéssel. Ő az egyetlen, aki áttért az új „idővonalra”, ám annak sajátos lehetőségeit képtelen kihasználni. Oldalán sorjáznak a fotók, ezek azonban kivétel nélkül a kampányhoz kapcsolódnak. A vezető jelölt profilján – a többiekével ellentétben – látszik a törődés, a hozzáértés és a pénz, problémája azonban ugyanaz, mint az oldal gazdájának: akárhány milliót költ is, személyiséget nem tud rajta vásárolni.

Egyedül a fiatalok tudtak némi életet csempészni a jobboldal internetes unalomkampányába. Jon Huntsman három lánya humoros Twitter-üzenetekkel próbálta felkelteni az érdeklődést apjuk iránt: családi fotókat tettek közzé, nevettek gyengéin és parodizálták ellenfeleit. Nem meglepő, hogy a felettébb csinos Huntsman-lányok nagyobb benyomást tettek a közvéleményre, mint apjuk beszédei.

Hasonlóan szállt be apja kampányába Griffin Perry is, aki szintén a Twittert hívta segítségül, üzeneteiben pedig merőben más hangot ütött meg, mint apja, a komoly kormányzó. „Ron Paul ötletei: tízből kettő jó, hat őrültség, kettő pedig biztos halált hoz mindannyiunkra. Nem túl jó arány” – írta az egyik tévévita másnapján. Csak ezek a „gyerekek” és Obama értették meg, mit jelent 2012-ben az interneten politizálni. Az emberek nem kampányirodalmat vagy újságcikkeket akarnak olvasni a Facebookon, hanem könnyen befogadható, egyszerű és érdekes információkat – nem vaskos értekezéseket, hanem aranyos macskás videókat.

Obama pedig pontosan tudja, hogyan keltse fel az internet-generáció figyelmét. Facebook-profilja tökéletesen kihasználja az „idővonal” adottságait: az érdeklődők megnézhetik, ahogy az elnök megkapja diplomáját, megismerkedik feleségével, és beül az elnöki székbe. Alaposan leegyszerűsített, gondosan színkódolt (demokrata-kék: jó, republikánus-piros: rossz) grafikonok magyarázzák, miért jó Amerikának Obama. Az elnök pedig nem egy személytelen, adatok és cikkek mögé búvó „politikus”, hanem ember, mint mi: egyik legújabb képén lazán, zsebre dugott kézzel pacsizik egy takarítóval.

Mindez persze nem jelent automatikus újraválasztást Obamának. Amikor azonban a választók igencsak jelentős része Facebook-profil alapján szavaz, a tökéletes online jelenlét alapvető választási fegyverré válik. Mi vezetett ahhoz, hogy a „személyes” ilyen óriási mértékben benyomult a „köz” dolgainak legmagasabb szférájába, a politikába? Az internet brutális demokratizáló hatalma, mely nem tűri az elitizmust, és mindenkit „embernek” akar látni, nem „politikusnak”? A tehetetlenség és hanyatlás évei, melyek minden bizalmat elvettek a hivatásos, „magas” politikától? Vagy a sorozatos botrányok (Monica Lewinskitől Herman Cainig), melyek kíméletlenül a földre rángatták és egyenrangúvá tették velünk vezetőinket? Talán mind a három, együtt.

A hatás nem egyértelműen negatív, ahogy azt a tunéziai vagy egyiptomi események igazolják. De veszélyes világ az, ahol a vezetőket nem érdemeik, hanem internetes, hibátlanra csiszolt és orrvérzésig megtervezett marketing-személyiségük alapján választják.