„A Szalézi-díj ösztönzés a szomj oltására”

Bucsy Leventét, az MNO.hu szerkesztő–újságíróját részesítette idén a Szalézi Szent Ferenc-sajtóösztöndíjban a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia.

– 2001 óta díjazza a világi sajtó munkatársait a katolikus egyház, így a Szalézi-sajtóösztöndíj tizenkettedik kitüntetettje lettél. Számodra mit jelent ez a cím?
– Pontosan azt jelenti, ami: egy ösztönzés arra, hogy még színvonalasabban, még korszerűbben és még fáradhatatlanabbul tevékenykedjek a világi sajtóban ugyanazért, amiért az egyház pásztorai a templomokban és a közösségekben tesznek. Persze hordoz magában olyasféle üzenetet is, hogy a katolikus egyház vezetése vagy a meghosszabbított „fülek” figyelemmel kísérik a tevékenységemet, és ha nem is vagyok megbizonyosodva arról, hogy a korábbi kiérdemesültek között nekem is méltán van helyem, azért nyilván eltölt valamiféle örömmel, hogy utat talál a püspöki kar felé a  munkám.

–  Katolikus, hívő ember vagy. Mi a hitvallásod, mik az alappilléreid a munkádban és az életben?
–  Igen nehéz kérdés, és szerintem mint sok más ember, én is nehezen beszélek nyíltan a hitemről közvetlen módon. A cikkíráson keresztül tenni ugyanezt valahogy sokkal egyszerűbb. Talán azért, mert sokakhoz hasonlóan én is tartok attól, hogy ha a hitről megnyilatkozom, magasabbra állítják a mércét velem szemben, és ezzel esendő emberként azért nem könnyű szembenézni. Krisztinavárosban, ahol élek, ötéves korom óta rendszeresen ministrálok, a rendszerváltozás óta cserkészkedem ugyanott, részt veszek a plébániai életben, és akár a helyi újságba is írok, ha megkérnek rá. A katolikus látásmódot szüleimtől örököltem, az az évek alatt formálódott bennem tudatos életvitellé. Bár a hit belső tartalma helyett inkább a konkrét cselekvéseket mutatom fel, de azért nem riadok meg attól sem, ha például megkérdezik egy nagyböjt idejére szervezett ünnepen, összejövetelen, miért nem iszom alkoholt A cikkíráson kívül egyébként a zeneszerzés is olyan „hobbim”, ami segít még a hitvallásban; bő két esztendeje megjelent a Máriával, Jézushoz című egyházi kóruskiadvány, amelyben az én szerzeményeim is hozzáférhetők.

–  Mennyire és miért tartod fontosnak, hogy a világi sajtóban, vagyis a munkahelyeden felkarold az egyházi témákat?
– Nagyon, és ez szoros összefüggésben van a „miért”-tel. Korán észleltem, hogy alig van olyan tartalmú, hangvételű egyházi témájú cikk, amit végig bírnék olvasni. Lehet, hogy a túlságosan kritikus hozzáállásom miatt van ez, de nem elégedtem meg a kritizálással, már láttam is a feladatot: betörni a „piaci résbe”, olvasható cikkeket írni egyházi, vallási, lelki témákban, olyan területről, amit jelenleg még mindig távolságtartással kezelnek az olvasók. A feladat folyamatos: lecsapni azokra a dolgokra, amik sokakhoz eljutnak, épp azért, mert érintik a világ aktuális híreit. A munkahelyemen már „csak” annyi a feladat, hogy a feletteseket meggyőzzék a kezük alá kerülő  írások; ami szöveget összeraktam, annak érdemes nagyobb ablakot nyitni az MNO-n. Részsikereim voltak már. Az persze természetes, hogy nem lehet mindig, minden egyházi hírnek a frontvonalon szerepelnie egy közéleti, politikai portálon.

– Milyen hang jellemez téged az egyházi témák feldolgozásakor? Sokszor az ember csak rálegyint az ilyen cikkekre, mondván, unalmasak. Te hogyan próbálod felkelteni az olvasók figyelmét?
– Amikor hozzáfogok valamihez, ami persze engem is érdekel, mindig az vezet, hogy hogyan mondanám el a haveromnak az információt. Hinné bárki is például, hogy a városmajori elsőpénteki előadás-sorozatról szóló tudósításokat elolvassák akár több ezren is, miközben élőben 30-40 ember hallgatja a templomban? Félreértés, ez nem az én érdemem. Az én célom is az, hogy akik elolvassák a „végterméket”, egy-egy alkalommal menjenek is el egy olyan szentmisére, ahol az értékes gondolatok forrásával személyesen találkozhatnak. Lehet, hogy elrugaszkodott a gondolkodásom Visszatérve a kérdésre, van ugye maga az üzenet, és vannak a netezők, a kettő közti távolságot leleményességgel, nagy igyekezettel és alázattal kell tudni közelíteni. Egyházi tudósításokat, interjúkat, híreket író pályatársaim és a papság gyakran megsértődik egymásra, miközben nem vesszük észre, mekkora az egymásra utaltság. Azon is úrrá kell lennünk, hogy az egyházzal kapcsolatos sajtóinformációk a „pedofil papozás” vagy a „vatikáni bankszámlázás” árnyékában jelennek meg, és így a mainstream szempontjából a mi cikkeink csak az unalmas „resztli”. De ezt nem szabad így hagyni.

– Foglalkozol ünnepek, sorsok, példaképek bemutatásával. Szerinted az embereknek miért van szükségük az ezekből jövő gondolatokra?
– Ha a Keresztény Élet vagy az Új Ember felváltaná a Borsot és a Blikket a standokon, még látványosabb eredményeket lehetne elérni A viccet félretéve, az emberek hozzáférési szintje az egyházi témákhoz még mindig elég alacsony. Hiába van már egy kvázi egyházi hírügynökség, az azon keresztül nyilvánosságra kerülő hírek nem törik át a falat, még az értékvilágban közös sajtóorgánumoknál sem. Lássuk meg a magunk szemében a gerendát: nem feltétlenül ott kezdődik a baj, hogy az Index jókedvéből bojkottálja a vallási tartalmakat. Lehet, hogy azok nem eléggé színvonalasak. A szomj viszont megvan, ezt egy-egy eltalált tálalás olvasottsági mutatói bizonyítják. Ha nem is volt tökéletes a Jézus „feleségéről” szóló tisztázó összeállítás vagy a Barnabás evangéliumáról megjelent interjú, visszajelzések zápora üzente, hogy „na végre, innen is megírja valaki”. Így volt ez „Az én papom” hiánypótló kezdeményezés ismertetésével is, a papokat konkrét példákkal bemutató interaktív portál csattanós válasznak indult a folyamatos „pedofil papozásra”. Igen komoly érvelőkártyát összeállíthat magának bárki, aki mondjuk egy ateistával vitába keveredik.

– Hogyan tovább a Szalézi-sajtóösztöndíj után?
– Nagyon sajnálom, hogy most az ökumenikus imahét eseményeiről lemaradtam, a felekezetközi párbeszéd ügye rendkívül fontos. De a kitüntetett hét után sem áll le az élet, a közeljövőben is lelki események egész soráról számolhatok be. Februárban például jön a házasság hete, és én ugyan nem vagyok még házas, de készülök rá, hogy az lehessek. És mivel ebben nem vagyok egyedül, ebből az aspektusból máris meg lehet keresni azt a házaspárt, aki vállalta az eseménysor védnökségét. Nem az érdekel, hogy náluk minden szép és jó, és talán nem is kell első levegőre kimondatni velük, hogy „Isten köztük van minden nap”, hanem éppen egymás mindennapi küzdelméből kell tudnunk tanulni. Az esendőség, az elfogadás, a megbocsátás, az összecsiszolódás és hát maga a párbeszéd tesz minket eggyé a másikkal. Konkrétan hosszabb távú terveim nincsenek, de hát a Szalézi-ösztöndíjból úgy tűnik, hogy valahonnan csak jön „rugdosás”, hogy tovább kell menni arra, amerre elindultam.