Alinda: Úgy döntöttem, hogy elhiszem

Veiszer Alinda megosztottságról, szakmai hitelességről, dilemmákról és a legjobb beszélgetésekről.

– Több interjúban is elmondta korábban, komoly fejtörést okozott, hogy elvállalja-e a Hír TV felkérését.
– Voltak szakmailag vitatható műsorok és megmozdulások a Hír TV-n. Ezt senki nem tagadja. A kérdés az, hogy most elhiszem-e, hogy ugyanazzal a névvel lehet szakmailag sokkal izgalmasabb, pontosabb televíziót építeni. És én úgy döntöttem, hogy elhiszem. Mert láttam olyan változásokat, amelyek alapján elhihetem. Ebben az esetben pedig bele kell állni, nem megvárni a végeredményt, és akkor csatlakozni. A másik nagy kérdés a tulajdonos személye volt. Már sokszor elmondtam, hogy szerintem érdemes a „G-nap” előtti és utáni Simicska-birodalmat külön kezelni. Most egy olyan televízióhoz csatlakoztam, ahol a tulajdonos nem politikai kapcsolatait használva gyarapítja a vagyonát, hanem kiesve a politikai pixisből, a piacról kell megélnie. Szerintem ez vállalhatóbb. Nekem is ismerősebb.

– Ha már a pixisből való kiesést említette, a köztévétől történt eltávolítása meglehetősen botrányosra sikerült
– Pont ma reggel kerültek a kezembe a fegyelmi tárgyalásom jegyzőkönyvei. Furcsa volt, mert újra dühöt éreztem, pedig azt hittem, már rég elmúlt.

– Gyermeke születése után, 2012-ben visszatért a köztévéhez, bár folyamatosan hitegették, már nem kapott műsort. Hogyan látja most azt az időszakot?
– Egy darabig nagyon jó volt ott dolgozni. Remek kollégákkal, a műsorra koncentrálva. Később méltatlan, aljas, gerinctelen és politikától átitatott lett minden, és majdnem mindenki, aki részt vett benne. (Tisztelet a kivételnek, mert van.) De nem bánom, hogy végigcsináltam, mert így testközelből láthattam, hogyan működnek a dolgok a közmédiában, és azt hiszem, azt is megértettem, milyen lehetett a rendszerváltás előtti élet. Senki nem mondhatja, hogy még az aljasságok előtt leléptem volna, így nem is tudhatom, mi várt volna rám, mert végigcsináltam. De azt sem, hogy a maradásért olyan kompromisszumot kötöttem, ami szakmailag nem vállalható. Mert nem kötöttem. Persze nem gondolom, hogy mindent tökéletesen csináltam, utólag okosabb lennék egy kicsit. Nem tudom, hogy valaha fel lehet-e dolgozni és lezárni a történteket, de igyekszem. Elfelejteni persze sosem fogom, és nem szeretnék azokkal az emberekkel együtt dolgozni, akik ebben a folyamatban részt vettek. Ugyanakkor dolgozom azon, hogy meg tudjak bocsátani nekik.

– Követi a köztévé műsorait?
– Megválogatom, hogy mit nézek. Nagyon óvatosan figyelem a köztévét, és nem is nagyon mondanék róla szakmai véleményt.

– Változtatott önön szakmailag ez az évekig húzódó procedúra?
– Komoly próbatétel volt. Megtanultam, hogyan lehet elkerülni, hogy az ember belecsússzon a kompromisszumok örvényébe. Sokan mondják, hogy „jó, ezt még megcsinálom, na jó, még azt is, de nem tovább”, és már nem tudnak kikerülni a spirálból. Mi a műsorainkkal soha nem csúsztunk bele ebbe. Amikor azt mondták, hogy valakit nem lehet meghívni, másnap meghívtuk. Ami komoly felelőtlenség is persze, hiszen az ember hamar beleszaladhat egy óriási hibába. De nekünk erre már nem maradt időnk, hamarabb szüntették meg a műsort, mint hogy hibázhattunk volna. Az is fontos tapasztalat volt, hogy évekig nem volt televízió, és mást kellett csinálnom. Vagyis rájöttem, hogy meg lehet élni tévé nélkül is. Ebben is megerősített tehát az eltávolításom. A legfontosabb azonban az volt, hogy megértettem, ha szakmailag valami vállalhatatlan, akkor fel kell állni és el kell jönni. Nem szabad félni attól, ami utána jön.

– És az anyaság mennyit változtatott az értékrendjén, máshogy áll hozzá a műsorkészítéshez?
– Annyiban igen, hogy most már szem előtt tartom, mi az, amit át kell adnom a gyerekemnek, hogy teljes értékű, versenyképes felnőtté válhasson. Pontosan látom már, hogy a nevelésbe mennyi energiát kell belefektetni. Hároméves korig szinte minden eldől az ember életében, és nem mindegy, hogy kiegyensúlyozott, boldog, vagy sérült, kiábrándult, reménytelen felnőtt lesz belőle. A műsorban persze ez nem annyira látványos, de ha hosszabb beszélgetésekre lesz alkalmam, biztos, hogy előkerül, hogy ki mit hoz magával a gyermekkorából.

– A műsorra térve: mindig alkalmazkodik a meghívott vendég stílusához, vagy végig ön irányítja a beszélgetést?
– Ez egy párbeszéd, tehát két emberen múlik, de a műsor irányát igyekszem én meghatározni. Amire sokszor azt mondják, hogy prekoncepcióim vannak, és nem hallgatom meg a másikat. Én meg azt mondom erre, hogy huszonkét percem van, ezért irányítani kell, hiszen ez a műsorvezető dolga. Az nem működik, hogy leülünk beszélgetni, és várjuk, hogy valami érdekes kerekedjen belőle, mert néha működni fog ugyan, de ez nem törvényszerű.

– Mennyire jelenhet meg a személyes véleménye, értékrendje a beszélgetések során?
– Nem maradhatok az ajtón kívül. Az értékrendemet nem tudom lerakni a küszöbön. De azt vallom, hogy beszélgetni igazából csak úgy lehet, ha az ember nyitottan, toleránsan áll a másikhoz. Egy szélsőséges vélemény esetén biztos, hogy jobban visszakérdezek, de összességében nem célom a saját értékrendemet rányomni a partneremre. Hiszen azért ülünk le beszélgetni, hogy a velem szemben ülő véleménye megjelenjen.

– Milyen szempontok alapján válogat a vendégek közül? Van, akit azért nem hív meg, mert korábban rossz tapasztalatokat szerzett vele kapcsolatban?
– Van ilyen ember, igen, akivel beszélgettünk korábban, és pont ezért nem akarok találkozni vele többet, de összesen egy ilyen ember van, szóval szerintem jól állok. És vannak nagyon sokan persze, akiket szívesen meghívnék. Érdekes módon mindenki a nagy neveket várja tőlem, és én nagyon szeretek velük beszélgetni, de legalább olyan izgalmasnak tartom, ha sikerül felfedezni és bemutatni egy olyan embert, aki keveset szerepel, alig ismert, ám rendkívül érdekes dolgokat csinál. Ilyen volt az első héten Makláry Kálmán galériatulajdonos, vagy a Keleti pályaudvarnál a menekülteket segítő Baba, aki ezen a héten került adásba, vagy Galácz Karolina, aki a gifszínházat kitalálta. Ezekben a beszélgetésekben olyan impulzusok érnek, amelyeket máskor, mástól nem kapok meg.

– Megőrizte a Záróra beszélgetős szerkezetét, új műsora mégis sok mindenben különbözik a köztévés produkciótól.
– Nagyon más ez a műsor. Még ahhoz képest is, amit előre elképzeltem. A szűkebb időkeret korlátozza a lehetőségeket. Huszonkét percben nincs esély arra, hogy nagy, veretes portrét készítsek. És ez a struktúra más gondolkodásmódot is igényel, így az új műsor sokkal aktuálisabb és közéletibb, mint a Záróra volt. Annyi minden történik körülöttünk, hogy hiba lenne nem foglalkozni a környezettel. Persze, ez az első lendület eredménye, majd meglátjuk, hogy ilyen marad-e. Nem mernék rá megesküdni.

– Nem fél attól, hogy a túlzott közéletiség miatt hírműsorrá egyszerűsödnek a beszélgetések?
– Nem félek tőle, mert mindig a kultúra irányából közelítünk az aktualitásokhoz. Vannak persze témák, amelyeket már-már kimerítettek az elmúlt hetekben, de a történések háttere még mindig izgalmas. Mi lesz például Európával? Ez számomra nagyon fontos kérdés, hiszen európainak tartom magam, és hiába vitatkoznak ezzel sokan, én az európai értékek közé sorolom a toleranciát. Ugyanakkor az európai kultúrát is fontosnak tartom, és a kérdés az, ezt a kettőt, az elfogadást és a kultúra megőrzését hogyan lehet összehangolni. Ezek olyan égető problémák, amelyekről beszélni kell. Nem gyűlöletből és elutasításból.

– Fontos szempont volt, hogy élőben, vágás nélkül vegyék fel a beszélgetéseket?
– Igen, mert így sokkal érdekesebb, megvan az esetlegesség és a hiba lehetősége. Mint ahogy hibáztam is, és a Magyar Narancs meg is írta, hogy Makláry Kálmánnal beszélgetve tévedtem. De ez benne van a pakliban. Másrészt volt már rossz tapasztalatom. Nyilván ez egy köztévé utáni berögződés, de nem szeretném, ha bárki hozzányúlna a felvett anyaghoz. A Záróra is, és az azutáni műsorom, amely három hónapot élt összesen, vágatlanul ment, de egyszer fáradt voltam, hibáztam, vágnunk kellett, és mindenki egyből cenzúrát kiáltott. Akkor megfogadtam, hogy ebben a politikai légkörben soha nem csinálok többet vágott műsort. Csak rosszul jön ki belőle a műsorvezető, a szerkesztő, a vendég és a televízió is.

– Korábban többször említette, hogy ha más formátumban is készíthetne műsort, mit csinálna. Gondolkodik új produkciókban?
– Jelenleg az a legfontosabb, hogy az aktuális műsort jól bejárassuk. Sokat gondolkodom rajta, hogyan lehet modernizálni a beszélgetős műfajt. De foglalkozom azzal is, hogyan lehet reagálni arra, hogy egyre kevesebben vesznek nyomtatott lapot, néznek televíziót. Hogyan kellene az interneten megjelenni. Most egyelőre a Facebookon próbálok kapcsolatot tartani az engem követőkkel, beszélgetünk a műsorokról, ajánlhatnak vendéget az oda látogatók, és felteszem az adásokat is másnap. De nem tudom, mi lesz a jövő, pedig a kérdés kikerülhetetlen.