– Miért döntöttek úgy, hogy két sikeres felnőtt sorozat után a Fölszállott a pávát gyermekek részére hirdetik meg?
– Szükség volt újításra a nézhetőség szempontjából, és kínálkozott az alkalom, hogy most egy másik előadói célcsoport kerüljön fókuszba. Ugyanakkor feltétlenül indokolta az is, hogy Magyarországon igencsak színvonalas a népművészeti gyermekmozgalom, amelyben sok évtized munkája is benne van, így nem kellett lasszóval fogni a tehetségeket. Meg is érdemli ez a mozgalom, hogy ország-világ lássa az értékeit. Továbbá ha gyerekek táncolnak, zenélnek, a tévé képernyője előtt ülő gyerekek másképpen tudnak velük azonosulni. Az ő szemükben a felnőtt úgyis mindent tud, de amikor az önmagához korban közeli gyereket látja, sokakban megfogalmazódik a gondolat: ezt akár én is csinálhatnám. Van egy bérletünk, a Figurás itt a Hagyományok Házában, amely gyerekeknek szól, és a színpadon is gyerekek az előadók. Sokszor csípünk el az előbb is említetthez hasonló mondatokat előadás után a ruhatárban.
– Sokan jelentkeztek a műsorra?
– Kilenc területi válogatón rengeteg jelentkezőt hallgattunk meg. Nagyon sokfelől érkeztek a gyerekek: Moldvától Rábaközig, Csallóköztől Vajdaságig. A képernyőre kerülő 48 produkció négyszáz körüli fellépőt jelent.
– A gyerekekre fokozott nyomás nehezedik a verseny alatt, hiszen közben az iskolában is teljesíteniük kell. Nemrég futott a sikeres Virtuózok, hasonló korosztállyal. Mik a tapasztalataik?
– Személy szerint is felelősséget érzek ez iránt. Ami most történik, hatással lesz a részt vevő gyerekek jövőbeni életére, ezért jómagam kezdettől azt képviseltem, hogy ha már a műsor sajátosságaiból fakadóan egyáltalán versenyeztetjük a gyerekeket, akkor azt a személyiségük maximális tiszteletben tartásával tegyük, és a végeredmény egy gyerekekre hangolt műsor legyen. Értem ezalatt azt, hogyan zajlik az értékelés, milyen visszacsatolást kapnak a versenyzők, vagy hogyan állnak a gyerekek mellett a szüleik, tanáraik, a tévés felkészítő mesterek a felkészülési időben. Fontos, hogy ne legyenek túlzott elvárások, senki ne hajszolja bele a gyerekeket olyasmibe, amire még nem készek, sem fizikailag, sem érzelmileg. Ha csak egy gyerek is az esetleges vélt vagy valós kudarcok miatt elveszíti a kedvét a további táncolástól, énekléstől, zenéléstől, az a mi felelősségünk lenne, és szeretném, ha ez nem történne meg. Aki a képernyőre kerül, függetlenül attól, milyen eredményt ér el, mind nagyszerű teljesítményt és tehetséget tudhat magáénak.
– Gyerekek esetében különösen nem mérvadó a pillanatnyi teljesítmény, amit sok minden befolyásol.
– Így gondolom én is. Mindenkiért, aki majd nem jut tovább, egyenként fájni fog a szívem. A magam részéről nem annyira érzem most a versengést hangsúlyos elemnek, és szeretném is minél kevésbé érvényesíteni. Azt elfogadtam, hogy ma a tehetségkutató verseny az a műfaj, amelyik elé a tévénézőt le lehet ültetni, amelyikkel egy műfajt vonzóvá lehet tenni a közönség számára. Az elmúlt évtizedekben nem igazán volt a közmédiában frekventált a néptánc és a népzene jelenléte; márpedig amit mutatunk, az van, az értékes, az érvényes az embereknek, amit nem mutatunk, az nincs vagy alacsonyabb presztízsű, és ez nagy felelősség.
– Mennyire térnek el attól a megismert mintától, amit az előző két adássorozatban láthattunk?
– Bár a műsor rendszere nagyon hasonlít a két, felnőttekről szóló széria adásaihoz, annyiban újítottunk, hogy a gyermekeknek egyhetes tábort is szerveztünk a nyáron. Ez nagyon sok funkciót ellátott, és a felnőtteknek nem volt ilyen.
– Itt a műsorra próbálták felkészíteni a gyerekeket?
– Ezt a tábort nem úgy kell elképzelni, mint egy edzőtábort, ahol végig a majdani televíziós produkcióra szívós munkával készültek a gyerekek. Persze, erről is szólt ez a hét; ekkor készültek el például a bemutatkozó kisfilmek is, de nem volt olyan nagy hangsúly erre helyezve. Szerettük volna kicsit gyerekközpontúvá tenni a műsort, ahol kézműves foglalkozások, népi sportjátékok, éneklés, táncolás közben azok, akik most vetélytársakként jelennek meg a képernyőn, jó cimborái lehettek egymásnak, barátságok szövődhettek, hiszen a közös élmények, a közös érdeklődés összeköti őket. Ugyanakkor ez a tábor lehetővé tette azt is, hogy olyan szeleteit is megmutassuk a néphagyománynak, amit a versenyen nem lehet, hiszen az a zenéről és a táncról szól. Ezzel is tudjuk bővíteni a nézők ismereteit. Külön a táborról is készült egy film, ezt láthatják most pénteken a nézők.
– Milyen szakmai munka folyt a táborban?
– Az MTVA, a Hagyományok Háza és az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület dolgozik együtt a verseny kialakításán. A tábort nagyobb részben a Hagyományok Házához kötődő kézműves mesterekkel és más foglalkozásvezetőkkel közösen álmodtuk meg. Szerencsére be tudtuk kapcsolni a gyerekek saját felkészítő tanárait, volt, aki a szakmai foglalkozások után métázást, csülközést tanított, volt, aki az esti énektanításba segített be, és velük együtt készítettük a hangszerbemutatókat is. Jó volt látni, hogy ezek a tanárok milyen minőséget, tudást és elkötelezettséget képviselnek.
– A felnőtt szériáknak komoly utóélete volt fellépési lehetőségekkel. A gyerekre is hasonló vár?
– Kész tervek még nincsenek, de nyilvánvalóan a jól bemutatkozók nagyobb hangsúlyt kapnak majd a későbbi fellépési lehetőségek alkalmával, ez tény. Én azonban, éppen azért, mert gyerekekről van szó, sokkal fontosabbnak tartom, hogy ne csak szerepeltessük őket, hanem tovább is figyelemmel kísérjük a sorsukat, segítsük a szakmai fejlődésüket. Szeretnénk bekapcsolni őket egyfajta tehetséggondozásba, nagyjából annak mintájára, amit más műfajok esetén már láthattunk: hogy rendszeresen részt vehessenek kurzusokon, tanulhassanak olyan mesterektől, akikkel a normál iskolai tanulmányaik során nem nagyon találkozhatnának. Azt is fontosnak tartom, hogy egymással is találkozhassanak, hiszen ennél a korosztálynál ennek nagy a jelentősége, ha ők megtalálják egymással a közös hangot és kapcsolatban maradnak, az is egyfajta utógondozási lehetőség.
– A gyerekekkel aktuálisan dolgozó felkészítő tanárok is kapnak segítséget?
– Valóban érdemes lenne a pedagógusok munkáját is megsegíteni. Itt, a Hagyományok Házában eleve futnak továbbképzési programok, és a tanárok bizonyos százaléka ezekben részt is vesz, de tény, hogy hasznos lenne létrehozni a tehetséggondozás intézményesített formáját speciálisan a műfajra szabva. A tábori munkafolyamat különben ilyesmi volt. Különösen a szólistáknál sokat jelentett a közös munka, amikor nem egymással versengve, hanem együtt kellett létrehozni egy produkciót. Az énekeseknél például sorba vették, ki honnan érkezett, és úgy állítottak össze egy népdalcsokrot, hogy abban mindenkinek a szűkebb hazájából legyen egy népdal, amelyet közösen énekeltek, pontosan tudva, éppen kinek a nótája szól; ez egészen új horizontot nyitott mindenkiben.
