Amikor a kilencvenes évek közepén feltűntek a magyar csatornákon az amerikai videoklipek, órákat töltöttem a tévé előtt a kedvenc együtteseim produkcióját várva. Néhány alkalommal nagypapám mellém ült, ilyenkor jó ideig csöndben figyelte, mi zajlik a képernyőn, majd felállt és azt mondta: „Egyáltalán nem értem, amit látok.” Két évtizeddel később, múlt hét szombaton rájöttem, mire gondolt akkor: Dancsó Péter Nethuszár című műsora után nagyjából ugyanezzel az érzéssel álltam föl.
Dancsó a YouTube hazai sztárja. Videómánia nevű csatornáját – ahol filmeket, média- és közéleti jelenségeket szed darabjaira sajátos (lebutított) szarkazmusával – több százezren követik. Néhány perces agymenései esetenként hatszor annyi emberhez jutnak el, mint a köztévé műsorai, jelentősége így nehezen megkérdőjelezhető. Különösen, hogy a közönsége jellemzően a tizenéves korosztály tagjaiból áll, vagyis amit Dancsó csinál, a jövő generációjának ízlését tükrözi.
Az „internetkalóz” (ahogy önmagát elnevezte) eddig nem hagyta el saját territóriumát, élőben persze néha megengedte, hogy rajongói istenítsék, „előadásokat” tartott, állítólag még egy pártfórumon is megfordult, de a média hagyományos, hozzá képest elavult formáit messziről elkerülte. Most azonban műsort kapott a Viasat6 csatornán. Persze a Nethuszárban sem merészkedik ismeretlen vidékekre, hiszen az alig félórás produkció arról szól, hogy Dancsó két monológja között YouTube-videókat szemléz. Ám az mégis érdekes fejlemény, hogy a net csillaga a sokszor lesajnált és eltemetett televíziózást választotta. Ez tovább- vagy visszalépés vajon?
Ami azonban talán ennél is izgalmasabb kérdés, hogy minek a televízióban mutogatni a legnépszerűbb YoutTube-videókat, ha a videómegosztó közönsége már alig vagy egyáltalán nem néz tévét? Van értelme az internetről beszélni egy kábelcsatornán?
Úgy tűnik, van, aki ebben (de legalábbis Dancsó népszerűségében) lát fantáziát, hiszen elkészült a műsor, amelynek a lényege – mondja maga a műsorvezető –, hogy ő semmit sem csinál, csupán hátradől, és mások videóját nézi. Egészen pontosan utat mutat, vagyis segít minket eligazodni a YouTube dzsungelében. Megmondja, mit nézzünk.
Az első adásban négy magyar videoblogger (vagyis vlogger) produkcióját ajánlotta a figyelmünkbe. Mivel ma már kis túlzással szinte minden tizenévesnek van saját csatornája a YouTube-on, ahol a szabadság tökéletes illúziójával kürtölheti világgá jól-rosszul vizualizált gondolatait a szerelemről, a Star Warsról, a történelemdolgozatról, a pénzről, a fogmosásról vagy a sminkelésről, egy ilyen összeállítás semmi újat nem mondhat. Legfeljebb annak, aki még sosem látott YouTube-videót. Ő viszont (vagyis a potenciális rajongó) a műsort látva inkább sosem kötteti be az internetet, vagy ha már van, lemondja az előfizetést.
A műsorral nem az a baj, hogy nem vicces, bár nagyon az akar lenni, hiszen ez Dancsótól sem idegen, mégis milliónyi nézője akad. A gond az önkritika és az önirónia teljes hiányával van. Pontosabban azzal a görcsös próbálkozással, hogy nagyon ironikus legyen, és kiröhögje a hülye világot, ám az erőlködéstől nem látja, miatta is egy kicsivel hülyébb lesz ez a világ. Mit kezdjünk egy műsorral, amely szerint a világ legdrágább festményének alkotója egy bizonyos „Paul Gaugin” (éppen így kiejtve)? Apróságnak tűnhet, de nem az. Ha már van nyavalyás internete, tisztelje meg a művészt annyival, hogy utánanéz, ki volt ő, és hogyan ejtik ki a nevét.
Ha a Nethuszár a YouTube legjavából válogat – felmérhetetlen, mennyi szemét ömlik kritikátlanul a tizenévesekre. Éppen feleannyi idős vagyok, mint nagypapám volt a kilencvenes évek közepén, mégsem értem, mi zajlik körülöttem.
