Buborékba zár minket a Facebook

Majd az olvasó eldönti, mit higgyen el? A Facebook már döntött: az kerüljön elé, amit úgyis el fog.

A brit lap szerint a változás az új információs korszakkal hozható összefüggésbe: több száz évig az információközlés formája a nyomtatott sajtó volt, az olvasók pedig bízhattak benne, hogy amit ott tényként állítanak, az valóban annak is tekinthető. Az információk ma minden korábbinál elképzelhetetlenebb sebességgel járják be a világot, a közösségi médiából hamar eljutva komoly lapokig. A digitális korban jóval egyszerűbb valótlan információkat elterjeszteni, mindez pedig veszélyhelyzetben válhat igazán problémássá, amennyiben a dezinformálásban érdekeltek használják ki a helyzetet. A tavalyi párizsi terrortámadások során a közösségi médiában gyorsan elterjedt, hogy a Louvre-t és a Pompidou központot is támadás érte: amennyiben az információkat jelentősebb intézmények, a hatóságok is komolyan veszik, könnyen elterelhető a figyelem közben egy másik támadásról. A terrorszervezetek tagjainak próbálkozásai márpedig észrevehetőek: miközben az Európa-bajnokság előtt folyamatosan franciaországi terrortámadásokkal fenyegettek, kevesebben számíthattak rá, hogy az isztambuli reptéren fognak lecsapni.

A valótlan állítások terjesztőinek pedig megkönnyíti a dolgát a Facebook: a közösségi portál algoritmusa arra épül, hogy olyan megosztásokat, tartalmakat, reklámokat csatornázzon be hozzánk, amik feltehetőleg tetszenének nekünk. Ezt jelenti az Upworthy társalapítója, Eli Pariser által bevezetett filterbuborék fogalma: a Facebook-falunkon látott világot mintegy arra tervezték, hogy megerősítse bennünk azt, amit a világról korábban is gondoltunk. Így túl azon, hogy a felhasználó eleve megszűri, milyen oldalakat kedvel és kiket követ figyelemmel, az oldal is rásegít, hogy megmaradhasson saját kis biztonságos safe space-ében. Ezt szolgálja az is, hogy megannyi más platformhoz hasonlóan a Facebook is azt próbálja elérni: az olvasó maradjon az oldalon, inkább az oda gyártott tartalmakat fogyassza. Azaz jóval könnyebb a közösségi médiára posztolt, színes kis sztorikhoz hozzájutni, például arról, hogy valaki mit tapasztalt a buszon-metrón, mint mondjuk a komoly hírportálok cikkeire rábukkanni. Nem véletlen tehát az sem például, hogy néhány véletlenszerűen az ember elé kerülő poszt után könnyen arra juthatunk: az 1-es villamossal utazni életveszély, annyi ott az erőszakos eset. A témát pedig már a kamura építő bulvár fogja újra kihasználni, még hajmeresztőbb irányokba fordítva az információátadást.

Bármi is a célja egy közlésnek, a valótlanságok és a tények így egész hasonló módon terjednek a nyilvánosságban. Danielle Citron jogtudós szerint az emberek egyszerűen továbbítják, amit ismerőseiknél látnak, még ha az információ félrevezető is vagy nem teljes. Mielőtt pedig észrevennénk, az áradat megállíthatatlan lesz: hiába derül ki, hogy egy YouTube-os szívatóvideó átverésre épült, az újabb infó behatárolt körhöz jut el, az eredeti tartalom pedig háborítatlanul terjed tovább. (Erről itt írtunk korábban.) Ebben hozott változást az internetes sajtó is: miközben esetleg később helyre is igazítanak egy tévedést, a korábbi cikkben nem mindig tüntetik ezt fel, az pedig terjed tovább úgy, mint a sajtóban közzétett tény.

Itt térhetünk vissza az írásunk elején említett Cameron-sztorira: hiába derült ki utólag, hogy kérdéses hitelességű információról van szó, ezt nyilván utólag nem írják bele minden erről szóló írás végére. Így történhet meg, hogy ha valaki két-három év múlva fel szeretné eleveníteni magában az esetet, bőven találhat magának tényállításokat tevő cikkeket nagy nemzetközi lapokból, ahol semmi nem fog arra utalni, hogy komolyan vehetetlen információról van szó. Hogy a végére egy magyar példát hozzunk: az év elején dobta be a köztudatba a Blikk a „magyar Charlie Sheen-sztorit” az állítólag HIV-pozitív énekesnőről, aki tehetségkutatóban is szerepelt. Azóta sem derült ki, valós személyről írtak-e: ennek ellenére akkor a sztorit átvette több hírportál is.