Ezt sem felejtjük el Kálomistának

A Duna TV mutatta be a Tasnádi István darabjából készült Memo című tévéfilmet.

Kálomista Gábor neve eddig sem csengett ismeretlenül, az elmúlt hetek alatt azonban egy életre megtanulhattuk. A Kút cenzúrázásáról, a filmen dolgozók kirúgásáról, és a Kálomistát elítélő filmesek nyílt leveléről lapunk is alaposan beszámolt. A botrányok kellős közepébe érkezett a producer cégének új alkotása, a Memo című tévéfilm, amelyet szombat este vetítettek a Dunán. Miközben a produkciót néztem, az jutott eszembe, mennyivel boldogabb hely lehetne Magyarország, ha a sértődés, a cenzúra és a kicsinyes bosszúállás – vagy épp a csapnivaló Fapad és Munkaügyek – helyett Kálomista csak az ilyen filmekre fordítaná az energiáit.

A Memo Tasnádi István 2013-as színdarabja alapján készült, az MTVA felkérésére a szerző írta a forgatókönyvet, és ő maga is rendezte a filmet. A történet a felejtés és az emlékezés hatalmáról mesél. Lónyai Péter pszichiáter (Lengyel Tamás) egy különleges mentális jelenség, a hipermnézia kutatásának szenteli minden idejét. A hipermnéziában szenvedők képtelenek a felejtésre, életük minden egyes részletére pontosan emlékeznek. A pszichiáter az emlékezés kutatásával amnéziában szenvedő édesapján (Haumann Péter) szeretne segíteni. Igyekezetével azonban a nyolcvanas évek eleji Magyarországon mindenfelé falakba ütközik, hiszen a pszichiátria egy „komoly materialista tudomány”, amelynek nincs szüksége olyan lázálmokra, mint a hipermnézia.

Egy nap azonban felbukkan Ervin (Molnár Áron), aki mindenre emlékszik, és ebbe kis híján beleőrül. Mikor kiderül, hogy a beteget a pszichiátrián kíméletlen kísérleti gyógyszerekkel tömik, Lónyai doktor nem habozik sokat, hazaviszi magához a beteget, majd kisvártatva már az apjával együtt hármasban róják az öreg számára ismeretlenné vált utcákat. A pszichiáter eltökélt: egyik betegét felejteni, a másikat pedig emlékezni tanítaná meg.

Tasnádi István drámaíró a Krétakör házi szerzője volt, később részt vett a nagy sikerű Időfutár könyv-, majd rádiójáték-sorozatának készítésében, legutóbb pedig az Aranyélet című HBO-széria vezető forgatókönyvírójaként dolgozott. Eddigi munkái alapján nem meglepő, hogy egyaránt otthonosan mozog a színház és a film, a kísérleti alkotások és a klasszikus tévéfilmek, a kamaradrámák és a pszichothrillerek világában.

A Memo egy izgalmas alaptörténetből induló, okosan és többé-kevésbé következetesen felépített tévéfilm lett, ami nem megy túl mélyre, nem akar többet, mint elmesélni egy szórakoztató történetet. Vagyis épp olyan, amilyet az ember elvárna a nyolcvanmilliárd forintból fenntartott MTVA-tól. Jó érzés látni, hogy a közpénzből a seggnyaláson és a bénázáson túl a minőségi szórakoztatásra is futja.

A film finom iróniával idézi fel a nyolcvanas évek gulyáskommunizmusát. A Trabantok, Wartburgok és Skodák, a Hurka Gyurka, a jaffa és a Lomonoszov Egyetem, a színes falvédők, a garbók, a barna tweed zakók, és a hatalmas szemüvegek mintha egy különös álom rekvizitumai lennének. Emlékek egy talán sosemvolt múltból, amelyet egyesek szívesen elfelejtetnének, míg mások egyre gyakrabban emlékeztetnek minket rá. Ezért is nehéz úgy nézni a filmet, hogy az amnézia és hipermnézia kapcsolatáról ne jussanak eszünkbe nagyon is aktuális dolgok. Mondjuk egy cenzúra az elmúlt hetekből.

Az alapanyag és a rendezés mellett a színészi játék teszi igazán emlékezetessé a filmet. Lengyel Tamás ügyesen hozza az eleinte az ambíciók és a fiúi szeretet között őrlődő orvos figuráját, Haumann Péter pedig megejtően hiteles amnéziás öregúrként. A legnagyobbat mégis Molnár Áron játssza a felejtésre képtelen Ervin szerepében. Az őrületbe hajló csodabogárként egyszerre félelmetes és szánandó, természetfeletti, mégis roppant emberi. De a szocializmus elveihez szigorúan ragaszkodó intézetvezető apró szerepében Csákányi Eszter, az engedékenyebb kollégát megformáló Seress Zoltán, illetve a Lónyai szívéért harcoló két nő, a feleség, Holecskó Orsolya, és a szerető, Osváth Judit is remekül játszanak.

Sokáig hiányolhattuk az igazán jó magyar televíziós produkciókat. Most Szász Attila és Köbli Norbert párosa (A berni követ, Félvilág) után Tasnádi István is bizonyította, hogy itthon is lehet minőségi tévéfilmet készíteni.

A számok színe

A Memo megtörtént eseten alapszik. A 20. század elején élt orosz újságíró, Solomon Seresevszkij a film főszereplőjéhez hasonlóan élete minden eseményére pontosan emlékezett, felejteni csupán akaratlagosan tudott. Az újságírót a később nemzetközi hírűvé vált neuropszichológus, Alekszandr Romanovics Lurija vizsgálta. Az esetet az Egy mnemonista észjárása című könyvében dokumentálta. Ebben számolt be Seresevszkij szinesztéziájáról is, vagyis arról a mentális állapotról, amikor az egyik érzékszerv által közvetített inger egy másik érzettel kapcsolódik össze: látja a számok színét, érzi a szavak szagát.