Bécsben repked Batman, hálót sző a Pókember

Képregényrajongóknak találták ki, ma már scifi- és játékbolondok tömegeit is vonzza a Comic Con. A bécsi mustrán jártunk.

Sok a csillagflottatiszt is a Star Trekből, és néhány Batmant is látni. Ők annyira komolyan vették a denevérjelmez-készítést – vagy -vásárlást –, hogy még a kosztüm stílusa is felismerhető. Így még a kevéssé vérmes rajongók is rájöhetnek, hogy az illető a ma már komikusnak ható – más értelmezés szerint: klasszikus – hatvanas évekbeli tévésorozatból vagy az utóbbi évtizedek mozifilmjeiből mintázta jelmezét.

Bár a Csillagok háborúja vagy éppen a Pókember örök kedvenc, az ő rajongóik többségükben láthatóan még a húsz-harminc évvel ezelőtti fiatalkorukban kedvelték meg a karaktereket. A fiatalabbak a legújabban megfilmesített képregények és a jelen legnézettebb sorozataiból választanak maguknak alteregót. A legtöbb lány – vagy csak a legfeltűnőbbek – a főgonoszokból verbuválódott Öngyilkos osztagból ismert Harley Quinn-nek öltözött. Láthatóan fürdenek a sikerben, amelyet részben jelmezük ötletessége, részben pedig szűk, a bugyitól nem sokban különböző hosszúságú forrónadrágjuk váltott ki. A pólójukon mindnek ott az emblematikus felirat: Daddy\'s Lil Monster, azaz apu kicsi szörnyetege.

Ha a klasszikusokat nem számítjuk, az Öngyilkos osztag szereplői mellett a Trónok harca karaktereit lehet leggyakrabban felismerni. Sokan öltöztek Havas Jon prémes köpenyébe, egy erős testalkatú férfi félmeztelen Khal Drogóvá változott, még szakállát is befonta a cél érdekében. Sőt, három férfit is látunk, aki a fanatikus apácák, a septák ruháját érezték leghelyénvalóbbnak magukra ölteni. Az esemény egyik legismertebb sztárvendége is a Trónok harcából érkezett. Kristian Nairn, aki Hodort játszotta, türelmesen viseli az autogramkérők hadát. Úgy tűnt, hogy rá más szabályok vonatkoznak. Gyakorlatilag mindent és mindenkit szabadon lehet fényképezni, őt nem. A szervezők direkt erre a célra melléállítottak két embert is, aki igyekszik elhessegetni a fotózni próbáló látogatókat – tehát nagyjából mindenkit. Aki nem hagyja abba a felszólításra a fényképezést, az elé beállnak, és még pózolnak is.

Bár a legtöbb jelmez a külsőségek szintjén erőszakos, és természetes velejárója a játékfegyver, a beöltöző emberek a velük folytatott beszélgetések alapján végtelenül békések, sőt elmondásuk szerint a mindennapi életben kifejezetten visszahúzódók. A beöltözés (angolul cosplay, kosztümjáték) számukra afféle szabadulás a mindennapokból. A kosztümjátékos közösség az ezredforduló óta olyan naggyá nőtt, hogy ma már számos cég él meg abból, hogy egyedi ruhákat tervez és készít a tehetős játékosoknak. Vannak kosztümjátékos sztárok is, akik abból élnek, hogy a bécsihez hasonló rendezvényeken jelennek meg különféle jelmezekbe öltözve. Az egyik legismertebb efféle celeb a kínai származású, Amerikában élő Yaya Han, a bécsi Comic Con leghíresebb díszvendége. Han 1999-ben saját maga kezdett jelmezeket varrni magának negyvendolláros varrógépével – a találkozó honlapja ezt külön kiemeli –, mára már millió dolláros forgalmat bonyolító divatcége van.

A beöltözött résztvevők élesen két táborra különülnek. A legtöbben fogyasztóként jelentek meg az eseményen, és láthatóan sok pénzt és időt szántak jobb-rosszabb jelmezeik elkészítésére. Sokan azonban üzleti jelleggel űzik a kosztümjátékot. Egyikük, a nürnbergi AJ-Designs nevű cég – amely két kosztümjátékost, Julia Wiedemannt és Andreas Bauert takarja – több mint három méter magas transzformerjelmezével valóban monumentális hatást kelt. A bemutató legérdekesebb része nem is a monstrum járkálása és pózolása a kissé megilletődött gyerekekkel, akiket láthatóan akaratuk ellenére állít anyukájuk a robot mellé, amíg mobiljával fényképez. Ezt megelőzően ugyanis legalább húsz percig tartott a jelmezek – vagy ebben az esetben inkább a robotikus külső vázak, exoszkeletonok – felvétele. Andreas Bauer mászott be a 3,2 méter magas transzformerbe, amely valóban elsőrangú konstrukciónak bizonyult. Az átlagosnál alacsonyabb férfi ugyanis látszólag megerőltetés nélkül, szinte természetesen tud mozogni. Mindezt a lábakba rejtett, a gólyalábakhoz hasonló, de azokat rugós lengéscsillapítókkal kiegészítő járógép segíti.

A kosztümjáték tehát ma már egyre kevésbé tekinthető a meg nem értett emberek titkolt második életének, mégsem árulja el a nekünk nyilatkozó játékosok egyike sem igazi nevét. Vannak, akik névtelenül szólaltak meg, mások a kosztümjáték világában használt becenevüket adják meg. Ennek hátterében a mindennapi identitás elrejtésének szándéka, vagy csak a megszokás is állhat.

Első interjúnkat egy guruló sótartóval készítjük. Így néznek ki ugyanis a Ki vagy, Doki? (Dr. Who) című kultikus angol scifi-sorozat visszatérő gonosz földönkívüli robotjai, a dalekek. A dalek fel-alá gurul az összejövetel csarnokaiban, forgatta robotgépvillára emlékeztető fegyvereit – amelyek valószínűleg tényleg robotgépvillák voltak –, és folyamatosan a sorozatból jól ismert dalekmottót ismételgeti: „Exterminate!”, vagyis kiirtani. A benne ülő hölgy az interjú közben sem változtat rikácsoló hanghordozásán, láthatóan hozzászokott már, hogy ne essen ki a szerepéből.

„Nagyon szeretem a Dr. Whot, a dalek pedig a legikonikusabb szörny a Dr. Who-univerzumban. Ezért választottam ezt a jelmezt. Mindenki ismeri, mindegy, hogy a régi vagy az új sorozatot nézték [A BBC 1963-tól 1989-ig tartotta műsoron a Dr. Whot, majd 2005-ben újrakezdte, és az új sorozat a mai napig fut – a szerk.] Sokan gyerekesnek tartják a Dr. Whot a többi sci-fihez viszonyítva. Szerintem viszont attól, hogy vicces, és szándékoltan az egész családnak, a felnőtteknek és a gyerekeknek is szól, nem tekinthető gyerekesnek.”

A gyerekesség vádját minden jelmezes beszélgetőtársunk visszautasítja. Általános véleményük, hogy ez ugyanolyan hobbi, mint a bélyeggyűjtés vagy a vasútmodellezés. Azért szeretnek ehhez hasonló találkozókra járni, mert itt elismerést kapnak jelmezeikért, és nem nevetik ki őket.

„Ez csak hobbi. Gyerekkoromban lenyűgözött a Csillagok háborúja, és a sisakjuk miatt a Birodalom TIE Fighter-pilótái fogtak meg leginkább. Ezért választottam ezt a jelmezt” – meséli egy középkorú férfi, aki nem árulta el a nevét. Feltűnő jelenség a rengeteg Csillagok háborúja-jelmezes résztvevő között is. Még arra is figyelt ugyanis, hogy felvegye a filmből a pilóták egymás közötti rádióforgalmazását, és a hangokat a testére rögzített hangszórón keresztül folyamatosan hallani lehet. A sisakja olyan profinak tűnik, hogy akár a filmben is használhatták volna. „A hétköznapokban logisztikával foglalkozom. Amíg a jelmezen dolgozom – ami most rajtam van, öt hónapig készült –, és ilyen összejövetelekre járok, úgy érzem, magam mögött hagyhatom a mindennapokat. Ez a világ sokkal izgalmasabb.”

A Csillagok háborúja-univerzum karakterei vannak a legtöbben, de tőlük alig lemaradva képviseltetik magukat a rivális scifi-franchise, a Star Trek szereplői. Bár vannak mindkettő rajongói között, akik lenézik a másikat – a Star Treket naiv optimizmusa, a Csillagok háborúját pedig a karakterek tündérmesékre hajazó egysíkúsága miatt szokás cikizni –, a leginkább csak kívülről gerjesztett ellenségeskedésnek semmi nyoma nincs a találkozón. Mondjuk nem is vegyülnek túlzottan a rajongók. A trekkie-k inkább az életnagyságú transzporter – személyek és tárgyak egyik helyről másikra való átsugárzására szolgáló berendezés –, a Jedi-lovagok és a rohamosztagosok pedig többnyire a legalább négy méter magas TIE Fighter vadász-űrrepülőgép környezetében, külön csarnokokban találhatók meg.

A trekkie-k – vagy ahogy újabban nevezik őket, trekkerek – , tehát az Űrszekerek rajongói közül sok ragasztott magának a vulkánikra jellemző hegyes fület. Így tett az a hölgy is, aki Kathrynként mutatkozik be, Kathryn Janeway kapitány után. Ez igen érdekes névválasztás, hiszen Janerway ember volt – pontosabban lesz –, és nem vulkáni.

„Amikor kisgyerek voltam, az apám leültetett a tévé elé, és azt mondta: ezt nézzem, mert sokat tanulhatok belőle. Épp a Star Trek ment, és Spock volt a képernyőn. Ekkor szerettem bele a sorozatba, és persze a vulkániak fogtak meg leginkább. Manapság is rendszeresen játszunk a barátainkkal Star Trek-es szerepjátékokat – meséli Kathryn. – Egyébként szociológus vagyok. A kollégáim tudnak a hobbimról, és mivel eléggé nyitottak az új dolgokra, nem gondolom, hogy elítélnék. Már az is előfordult, hogy meghívtam őket egy-egy hasonló összejövetelre.”

A szerepjáték többé-kevésbé szinte az összes résztvevőt megérinti. A legtöbben csak a számítógépen, esetleg társasjátékot játszva öltenek magukra fantáziavilágbeli identitást, de vannak, akik beöltözve játszanak. Valójában ez semmiben sem különbözik az indiánosditól vagy a háborús játékoktól.

„A megszemélyesítendő karakternek megfelelően öltözünk fel, úgy is beszélünk, tehát szerepet játszunk. Itt mindenki magára ölthet egy másik identitást csak tíz percre, vagy ameddig csak akarja. A legtöbben egy-egy estére lényegülnek át, de vannak táborok, ahol egész hétvégére harcossá, varázslóvá vagy tündérré válhatnak a résztvevők” – meséli a sci-fibe oltott viktoriánus korabeli (steampunk) úrnak öltözött, felöltőt, aranynak tűnő zsebórát és cilindert viselő Max, az élőszereplős szerepjátékos (live action role playing game) részleg szervezője.

A steampunk, magyarul gőzpunk világa a 19. század világát vegyíti a fantasztikummal. Olyan nem létező eszközöket találnak ki a rajongók, amelyek külsőségeikben a viktoriánus kor formavilágát idézik. Például gőz működtette fegyvereket, fadobozos, rézberakásos számítógépeket, fogaskerekek által hajtott telefonokat.

„A táborok helyszíneit is úgy választjuk meg, hogy illeszkedjen a szerepjáték témájához. Gyakran játszunk kastélyokban, erdőkben, a steampunkhoz pedig 19. századi épületeket választunk. Ez a gyerekek különféle karaktereket megszemélyesítő játéka, csak felnőttekre méretezve” – folytatja Max. Ő hallhatóan jobban tisztában van az egész szubkultúra működésével, mint a többség. „Nem akarom megvédeni az összes szerepjátékost a gyerekesség vádjával szemben. Vannak közöttük elég fura figurák is. Ugyanakkor a gyerekesség nem feltétlenül negatív jelző. Vannak nagyon komoly felnőttek is – és ők alkotják a többséget –, akik teljesen normálisak, csak így próbálnak kilépni a mindennapok valóságából. Ez számukra csak hobbi. Megvan a maguk szakmája, munkája, normális élete a hétköznapokon, de hétvégén szerepet játszanak az öröm, az élmény kedvéért. A szerepjátékban bárhova eljuthatunk, bárkivel harcolhatunk, megostromolhatunk egy várat, tehát csupa olyan dolgot csinálhatunk, amire máskülönben nem lenne lehetőségünk. A legtöbb ember teljesen szét tudja választani magában ezt a két életet.”