Kit érdekel a Hír TV?

Bemutatjuk, miért fontos, hogy mi történik a szolgáltatók és a csatorna között.

Lássuk hát, miről is van szó! Tulajdonképpen mi forog itt kockán? Mi az, hogy alapcsomag, és egyáltalán, miért lenne fontos bárkinek ez az egész, mondjuk a Hír TV dolgozóin kívül? Nos: nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon lényegében mindenkit érint a televíziózás. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) megalapozottnak tekinthető becslése alapján hazánkban három és fél millió otthonban fizetnek elő tévészolgáltatásra, miközben összesen alig több mint négymillió háztartás létezik (a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint). Fontos leszögezni, hogy a fenti szám azokról szól, akik ténylegesen fizetnek is a televíziózásért. Az NMHH azt is hozzáteszi, hogy a fennmaradó bő félmillió háztartás „többségében” a tető- vagy szobaantennával ingyenesen fogható adásokat nézik, összességében tehát alsó hangon is az otthonok mintegy 93 százalékában tévéznek – az ott lakóknak legalább egy része, valamilyen időközönként, valamennyit. Az iparág által hiteles piackutatóként elfogadott Nielsen Közönségmérés adatai szerint amúgy egy átlagos magyar egy átlagos napjából mintegy öt órát tölt tévénézéssel, ami elsőre letaglózóan, már-már hihetetlenül soknak tűnhet ugyan, de a nagy átlag mégis ez; korcsoportonként és egyéb demográfiai jellemzők mentén aztán persze jelentős a szórás (bizonyos csoportok lényegében folyamatosan, egész embert kívánó módon tévéznek, mások alig vagy egyáltalán nem nézik). A televízió mindenesetre a szó legszorosabb értelmében közügy tehát, némi túlzással egyenlő magával a nyilvánossággal. Azonkívül óriási, éves szinten százmilliárdos nagyságrendű összegeket megmozgató biznisz, vagyis potenciálisan komoly hajtóereje a gazdaságnak is. Ezért korántsem mindegy, hogy mi történik ezen a piacon.

De mi is történt konkrétan? Eddig annyi, hogy négy szolgáltató nekiállt a csatornakiosztások átrendezésének, s ennek nyomán egyes tévék be-, mások kikerültek a kínálatból vagy annak egy részéből. Tegyük gyorsan hozzá, ehhez természetesen minden joguk megvan, az ő üzletük, ő pénzük, ő döntésük. Nem kötelező egyetlen műsorszolgáltató tartalmának továbbítása sem, kivéve a közszolgálati és közösségi adókat (ez utóbbit törvény írja elő, és ezt nevezi a zsargon must-carry konstrukciónak). Csupán az a furcsa, hogy a reakciók alapján úgy tűnik, ezek a cégek mintha pont saját előfizetőik véleményét, igényeit nem vették volna figyelembe. Azokét, akiket (saját érdekükben!) minden lehetséges eszközzel ki kellene szolgálniuk, hiszen belőlük élnek. Tegyük hozzá gyorsan azt is: a négy szóban forgó társaság közül az egyik az ügyfelek tiltakozását látva meg is hátrált, végül nem nyúlt a csatornákhoz. A másik három azonban végigvitte elképzelését, azaz bizonyos, sokak által kedvelt televíziókat teljesen elhagyott, illetve kivett az alapcsomagjából, hogy más, esetenként kevesebbeknek érdekesekkel helyettesítsék azokat. A Hír TV pozícióját befolyásoló döntést két cég hozott.

Az elégedetlen nézők számára ez a helyzet a következő megoldási lehetőségeket kínálja fel. Egy: beletörődnek abba, hogy változatlan áron és feltételekkel kapnak valamit, ami kevésbé felel meg számukra, mint az, amit korábban kaptak. Kettő: jelentősen drágábban (nagyobb csomagra történő előfizetés révén) hozzájutnak az eltüntetett csatornáikhoz vagy legalább azok egy részéhez, de adott esetben egy csomó olyanhoz is, amikre amúgy nem tartanának igényt. Ebben az esetben joggal érezhetik úgy, hogy rájuk tukmálnak valami feleslegeset, nem mellesleg több ezer forinttal magasabb havidíjért. És három: szolgáltatót váltanak. Már ha egyáltalán erre lehetőségük van a lakóhelyükön (tehát egynél több szolgáltató van jelen a területen), és ha hajlandók az ezzel járó összes macerát, ügyintézést, utánajárást, papírmunkát vállalni, valamint ha nem köti őket hűségszerződés egy adott céghez.

Azon talán vitázni sem érdemes, hogy az egyes számú megoldás tűnik a legéletszerűbbnek, az a legkisebb ellenállás útja, ezért a magunk részéről hajlunk arra, hogy úgy vélekedjünk: a legtöbben ezt fogják választani, még akkor is, ha erre e pillanatban semmilyen konkrétum nem utal. Hacsak az nem, hogy a magyar fogyasztók messze földön híresek árérzékenységükről, ami megnyilvánul tévéelőfizetői „pályafutásukban” is. És ezt nem mi mondjuk, hanem az általunk megkérdezett szolgáltatók. Felkerestük ugyanis a legjelentősebb szereplőket, azokat, amelyek együttesen a piac nagyjából 90 százalékát fedik le. Nem kaptunk mindenhonnan egyértelmű válaszokat, de ahonnan igen, ott minden esetben hangsúlyozták, hogy az ár bizony komoly befolyásoló tényező az előfizetői döntések meghozatalakor. Egyes társaságok ugyanakkor azt tapasztalják, hogy a nézők egy jelentős hányada hajlandó akár mélyebben is a zsebébe nyúlni, de jellemzően akkor, ha úgy érzik, ezzel valóban minőségi többlethez jutnak hozzá. HD adás, kiegészítő digitális szolgáltatások, fejlettebb technológia, ilyesmi. A több csatorna önmagában ehhez általában nem elég.

Ha abból indulunk tehát ki, hogy az ügyfelek többsége nem hajlandó néhány csatornáért a jogos morgáson túl különösebben bármit lépni, mit jelent mindez a televíziók szemszögéből? Minden azon múlik, hogy az adott szolgáltatónak hány előfizetője van. Az egyik érintett cég (az, amelyik – példánknál maradva – teljesen elhagyta a Hír TV-t) nagyjából hetvenezer ügyféllel rendelkezik, ennyivel tehát azonnal csökkent a csatorna elérése. Itt is fontos rámutatni, hogy ez a szám nem nézőket, hanem háztartásokat jelent, tehát a (potenciális) nézők száma még ennél is többel eshetett. A másik cégnek (amelyik „csak” a legolcsóbb csomagjából vette ki a hírtelevíziót) több, mintegy százezer előfizetője van. Ebben az esetben az a kérdés, hogy ennek a sokaságnak mekkora hányada igényelte az alapcsomagot, amire sajnos nem kaptunk választ. Mármint ettől a vállalattól, másoktól viszont igen, és bár viszonylag nagy a szórás, az adatokból az látszik, hogy a háztartások durván 10-30 százaléka él a szolgáltatója által kínált legolcsóbb lehetőséggel. Az egyszerűség kedvéért vegyük ennek a középértékét, 20 százalékot. Így egy további 20 ezres eléréscsökkenést könyvelhetünk el a Hír TV-nél, vagyis összesen már 90 ezernél tartunk. Ha ezt felszorozzuk 2,36-dal, merthogy a KSH legfrissebb elérhető adatai szerint átlagosan ennyien élnek egy magyar háztartásban, máris kijön, hogy immár bő 212 ezerrel kevesebb emberhez jut el a csatorna. Ez persze nem jelenti azt, hogy ennyivel csökkent a nézettség, hiszen lehet, sőt szinte biztos, hogy közülük jó páran eleve nem is nézték a Hír TV-t korábban sem.

Mégis, sok ez, vagy kevés? Megint csak: mihez képest? A Nielsen Közönségmérés szerint nagyjából hétmillió honfitársunk tekinthető tévénézőnek, a hírcsatornák közönségaránya pedig összességében 4 százalék körül van éves szinten (csatornákra lebontott adatokat nem közölhet a piackutató). A közönségarány nevű mutató arról szól, hogy az adott időintervallumban éppen tévét nézők mekkora hányada választ egy bizonyos csatornatípust, ami azt jelenti, hogy nagyságrendileg 300 ezren néznek hírcsatornákat. Ennek valamekkora részhalmazát alkotja a Hír TV közönsége, hogy mekkorát, azt nem tudni. (Azt viszont igen, hogy az M1 ebben nincs benne, mert az a Nielsen terminológiájában közszolgálati televíziónak számít, nem hírcsatornának. Nem értendők bele az adatba a közönségmérő kimutatásában az „egyéb” kategóriában számba vett nem magyar nyelvű tévék sem.)

Tisztában vagyunk azzal, hogy a fenti levezetésben rengeteg a becslés, a „mintegy”, a „körülbelül”. Mégis úgy véljük, hogy mindezek alapján valamiféle képet azért alkothatunk arról, hogy mekkora érvágást jelenthetnek a változások a csatornának. Azt is gondoljuk továbbá, hogy nem kicsit, hiszen a csökkenő elérés csökkenő reklámbevételt eredményezhet. És akkor ez most azonnal egy újabb spekuláció, hiszen a hirdetési megállapodások mindig egyedi szerződések, a reklámozni vágyók nem feltétlenül akarnak egy kicsit kisebb elérésért rögtön kevesebbet is fizetni, vagy akarhatnak is akár, de hirdethetnek többet, a tévé emelheti a tarifáit, vagy előállhat innovatív, vonzóbb reklámmegoldásokkal stb. Annyi mindenesetre biztos, hogy jót nem tesz az elérés csökkenése egyetlen csatornának sem.

És van itt még valami: az előfizetéses televíziók nem kizárólag reklámból élnek, hanem terjesztési díjat is szednek a szolgáltatóktól. Többségük, köztük a Hír TV, üzleti titokként kezeli ennek mértékét, de ezen a téren is akad azért egyfajta fogódzónk: nemrég derült ki, hogy az RTL Klub például listaáron 294 forintot kér havonta és előfizetőnként. Ők persze nem hírtelevízióként működnek, más pályán és más léptékben játszanak, tehát megint almát hasonlítunk össze a körtével, de a nagyságrendről mégiscsak elárul valamit ez a szám. Ha tehát csökken az előfizetők száma, akár a szolgáltató döntése nyomán, csökken a terjesztési bevétel is.

Visszakanyarodva a cikkünk elején már pedzegetett „nem szakmai” szempontokhoz: közismert, hogy 2015 eleje óta ellenséges a viszony a kormány, illetve a Fidesz, valamint a Hír TV tulajdonosa között, akinek médiaérdekeltségei (köztük egyébként a Magyar Nemzet) azóta is sorozatos támadásoknak vannak kitéve a kormányoldal és annak kiszolgálói felől. Ezért is nehéz elvonatkoztatni azoktól a bizonyos zöngéktől. És ez most itt nem a panaszkodás helye, mindössze arra kívánunk rámutatni: nincs az jól, ha napi politikai érdekek mentén, hatalmi szóval vagy önkéntes törleszkedés nyomán dőlnek el olyan fontos kérdések, mint hogy milyen állapotban van a nyilvánosság, a közbeszéd. Már ha így van. Reméljük, tévedünk.