– Hogyan lesz valakiből self-made man? Elhatározás kérdése?
– Abszolút, ha valakiben van kellő szenvedély, tudatosság, szufla, és nincs beoltva a tehetség ellen, azért szerintem mindenben el lehet jutni egy bizonyos szintig. Nálam evidencia volt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A megvalósítás hogyanja már fogósabb kérdés. Párkányról jöttem, a Felvidékről, de mindig is tudtam, hogy Magyarországon szeretnék dolgozni. Tizennyolc évesen jelentkeztem is a köztévénél a Riporter kerestetik-be. A Nap-keltébe kerültem, ott dolgoztam hat évet, ha az nem szűnik meg váratlanul, biztos máshogy alakul a sorsom. A megszűnés után a volt kollégákkal fogtunk bele a Zugló TV-n az ArcKépbe. Ez négy évig ment. Tudtuk, hogy underground vállalkozás lesz: ingyen csináltuk, szenvedélyből, „akkor is összehozzuk” jelleggel. Nagy tanulási folyamat volt, az első interjúknál látszott is a kiforratlanság és a helykeresés.
– Ezt egy másik főállás mellett végezted akkor?
– Igen, az Európai és a Nemzetközi Úszószövetségnél dolgoztam. Elég sok időmet vette el emellett az ArcKép, de „túl is készültem” annak idején. Napi hat órát kutattam legalább, akár éjjel is. Ami fellelhető volt az interjúalanyról, ahhoz hozzá akartam férni. A magam kezdeti bizonytalanságát is próbáltam elvenni a túlkészüléssel: hogy nehogy olyan helyzet álljon elő, amelyre nem tudok reagálni.
– Empátia kell ehhez bőven, de önfeladás is? Menekülni mások életébe, gondolataiba, nehézségeibe, hogy így a saját problémák kevésbé súlyosnak tűnjenek?
– Nem gondolnám, hogy terápiás céllal tenné bármelyik riporter. Egyszerűen kíváncsi vagyok az emberekre, az emberi történések érdekelnek eszelős módon. Szeretek privátban is sokat beszélgetni másokkal. Közhelyes, hogy mindenki élete egy regény, de valóban így van. A fordulópontok helyes felismerésén és a megközelítéseken múlik a dolog. Ha pedig olyanok életének mélyrétegeibe látunk bele, akik letettek valamit az asztalra, láthatjuk, hogy ugyanúgy tele vannak vívódással, voltak mélyrepüléseik is, nem szégyenlik esendőségeiket. Ilyenkor persze hogy érdekli az embereket, hogy miként tudták mindezeket mégis pozitív irányba fordítani. Engem ezek a sarokpontok érdekelnek igazán. Ugyanakkor a Csakazértis című műsorral megmutattam, hogy a sikeres emberek mellett a hétköznapi figurák sorsa is legalább ugyanennyi tanulságot rejt.
– Mozgatja a riportert a megmutatás vágya, de a megismerésé is, hogy olyan helyekre jusson el, ahová egyébként nem tudna?
– Nyilván a megmutatásvágy, de a hiúság is baromira motiválja az embert. Aki azt állítja, hogy televíziósként nem mozgatja, hogy ott van, őt nézik, ő mutat meg valamit mélységeiben, az valószínűleg nem mond igazat.
– Újságíróként nehéz megúszni, hogy az embert egy politikai oldalhoz kössék, és azért a Nap-kelte erre okot is adott. Nem tartottál ettől? A műsor elfogultságát ráadásul többen is felvetették.
– Nem féltem ettől, az nem rólam szól, ha engem beskatulyáznak. Mikor hiteles egy újságíró? Nem akkor, ha mindig a szikár szakmaiságot képviseli, és kikezdhetetlen tisztességgel dolgozik, lett-légyen bármely platformon? A saját szavaimért, kérdéseimért, alanyaimért mindig és mindenkor felelősséget vállalok. Nem hiszem, hogy mondtam volna olyat az elmúlt tizennégy évben, amióta a médiában vagyok, ami bárki érzékenységét, politikai meggyőződését sértette volna. Ahol biztosítanak normális, érdemi interjúkészítési lehetőséget, ott dolgozni fogok. És az említett self-made man dolog kapcsán fontos elmondanom: Duljánszky Tibor, Harrach László és Ormos Tibor ugyanolyan önzetlenül, ingyen és bérmentve dolgoztak a Zugló TV-ben az ArcKépért. Ahogy meg kell említenem Gyárfás Tamást is, miután a Nap-keltében tanulhattam meg a szakma alapjait. Kellettek a mentorok, a segítők, az Echo TV is az általad emlegetett self-made-manséghez.
– Gyárfás Tamás mentorként mennyire vállalható fel? Nemrég az úszószövetségtől volt kénytelen távozni, de a médiás tevékenységét sem övezi épp egyöntetű szakmai elismerés.
– Csak a saját példámról tudok beszélni: soha nem fogok Gyárfás Tamásról rosszat mondani, nagyon sokat köszönhetek neki. Mindig korrekt volt a munkakapcsolatom vele. Az úszószövetségnél történteket nem szeretném megítélni, de annyi biztos, hogy ha nincs Gyárfás, Budapest nem rendez vizes világbajnokságot. Tizennyolc évesen nekem a fő sodorba kerülésre nem sok esélyem lett volna. A Riporter kerestetik-ben Hiller Istvánnal kellett beszélgetnem, szegény Megyesi Gusztáv, Baló György és Gyárfás Tamás pedig azzal jöttek oda, hogy bennem látnak valamit. Később kihullottam, de Gyárfás munkát ajánlott. Nem folytam bele a Nap-kelte szerkesztésébe, külső anyagokat forgattam, azokért felelek.
– Aztán 2014-ben az Echo TV-hez igazoltál. Nem mondták rögtön a barátok, ismerősök, hogy nagyon kilógsz onnan?
– Bárhová mehettem volna, a baráti társaságból biztos lett volna valaki, aki felteszi a kérdést, hogy oda minek megyek. Az Echo TV kapcsán is csak azt tudom mondani, hogy mindenkor a saját műsoromért, szavaimért vállalok felelősséget. Nem látok abban kifogásolnivalót, hogy ott készítettem 62 jeles művésszel, sportolóval interjút, illetve bemutattam csaknem húsz életutat elesettekről, példaadó személyiségekről.
– Akkor az embernek nem is kell azzal foglalkoznia, hogy amikor épp nem az ő kulturális műsora megy, mondjuk Szaniszló Ferenc okfejt ugyanott földönkívüliekről és sumerokról?
– Hány olyan színházi társulatot ismerünk, ahol megfér egymás mellett más kulturális világlátást, színvonalat képviselő ember?
– Ők végső soron mégis egy produkcióért dolgoznak.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy intézményhez tartoznak. De nem is feltétlenül egyszerre állnak a színpadon. Van olyan színház, ahol megfér az operett és Csehov is.
– De itt nem annyira műfaji, mint színvonalbeli kérdésekről van szó. Arról, ami a különbség egy kulturális műsor és egy propaganda-híradó közt.
– Azért vagyok nehéz helyzetben, mert azt ne várd, hogy bármelyik egykori kollégám mondatait utólagosan elemezni, értelmezni próbáljam. Majd Szaniszló felelősséget vállal a mondataiért.
– Meglepett az Ákos-interjú után, mekkora botrány lett a nőkre vonatkozó megjegyzéseiből?
– PR tekintetében elmesélhetetlenül jó hét volt az, minőségi szintet lépett a műsor ismertsége. Vasárnap ment le, hétfőn egy kora reggeli forgatás után, délben muszáj volt egy órát aludnom. Arra ébredtem, hogy hárompercenként pittyeg a telefonom. Hogy meglepett-e? Amikor a helyszínen hallottam ezeket a mondatokat, gondoltam, hogy lesz, aki ráugrik. Ez el is hangzik az interjúban. Azt nem hittem volna, hogy német–magyar pengeváltásra, a kormány és a Telekom közti balhéra is sor kerül.
– Milyen érzés volt, jóleső vagy inkább kínos, hogy a műsor ennyire messzire vezetett?
– Kellemetlenül semmiképp nem éreztem magam, hiszen én csak kérdezek, a válaszokat pedig ebben a műsorban profi alanyok adják számtalan interjúval a hátuk mögött. Nekem az a dolgom, hogy az interjúalany világlátása, jellemrajza kiderüljön, nem az, hogy kellemetlenkedjek, lerohanjam őt, ítéletet formáljak róla.
– Jellegzetes stílusodra a tévékritika is kitér rendre. Jelesül, hogy mosolyogva, kedvesen biztatva, egy írás szerint „behízelgően” veszed rá az alanyokat, hogy megnyíljanak.
– Egyezzünk ki a megnyerő jelzőben, annak jobban örültem volna. Nem gondolnám, hogy behízelgő lennék. Én alapjáraton ilyen vagyok, egy kedves ember. Nem az a dolgom, hogy debattőrködjek, hanem hogy megmutassak egy embert, felvázoljam a portréját. Lehet, hogy faarccal vagy a másiknak esve is művelhetném ezt, de abban hiszek, hogy a nyitottság, a bizalom visz előre. Szerintem az interjúkészítés legnagyobb titka, ha a kérdező szemében látják az őszinte érdeklődést. Caramellel készítettem interjút, aki vagy hatszor ismételte el: „Erre eddig nem is gondoltam.” Ha nem is pszichológusnak kell lennünk, de alapvető kívánalom a jó emberismeret.
– Ennek kapcsán a Puzsér-interjút is említhetjük. A kritikus is az ArcKépben nyílt meg, beszélt lelki problémáiról, válságairól. Mennyire lehet mélyre ásni, mikor lesz már túl intim a beszélgetés?
– Ez megint csak a másik felelőssége. Az, hogy ő mennyit mutat meg a saját lelkéből, rajta is múlik, műsorkészítőként nyilván azt mondom, hogy minél többet, annál jobb. A Puzsér-interjúra is büszke vagyok. Ehhez kellett, hogy egy hallatlanul őszinte, gyengeségeit felvállalni kész riportalanynak bizonyult. Lehet, hogy ihletett pillanatban találkoztunk. Azt nem gondolom, hogy az intimpistáskodás irányába ment volna el a dolog.
– A Csakazértis című műsor ötlete mikor született?
– Felmerült annak idején, hogy legyen még egy műsorom az ArcKép mellett. Politikusok egy napjáról forgattunk volna. Mindenkit megkerestem. Szinte valamennyi formáció, számos miniszter igent mondott, az ellenzéki pártok is lelkesek voltak. Aztán mégis inkább úgy döntöttem, hogy nem csinálom meg. Veszélyes üzemnek tűnt, hiábavaló kísérletnek, a politikusoknál kevés profibb interjúalany van. Láttam utóbb próbálkozást erre, és nem bántam meg a döntést. Régi vágyam volt viszont, hogy példaképeket, civil hősöket, elgondolkodtató életutakat mutassak be, így vágtunk bele. Az utolsó részben egy háromgyerekes családnál jártam. Mélyszegénységben élnek, a totális kilátástalanságban, áram sem volt náluk , alig tudtunk forgatni. A karácsonyfán összesen tíz darab szaloncukor lógott, de már szaladtak oda a gyerekek, nyújtottak át hármat, szívszorító volt. Aztán egy tévénéző látta az adást, és utána egy kétszobás, összkomfortos lakást ajánlott fel nekik. Ezenfelül munkát mindkét szülőnek. Azt hiszem, hogy már csak ezért megérte csinálni.
– Nem félő, hogy túlzottan bevonódik az ember?
– Dehogynem, persze, azt egyértelművé kell tenni, hogy én ott dolgozom, riportot forgatok, nem magánemberként érdeklődöm. A rutin segít ezen, az első pár adás nyilván megviseli az embert. Egy orvosnak sem szabad meggyászolnia a betegét, ezt el kell választani.
– Mennyire ért váratlanul az Echo TV-től való menesztés?
– Ezt nem szeretném bővebben kommentálni. Hálás vagyok a három évért, sokat segítettek az úgynevezett brand továbbépítésében, de utólag ezzel nem foglalkoznék.
– Volt olyan, hogy azt mondták, valaki ne legyen a műsorban?
– Egyvalaki volt, akit szelíden próbált a vezetés javasolni, de én nemet mondtam. Az ő világképét vállalhatatlannak éreztem, a teljesítményét pedig nem elég színvonalasnak. Ugyanakkor műsorkészítőként elég nagy szabadságom volt. A színházi élet egyik nagyasszonyával interjúztam, aki elég hisztérikusan viselkedett, többször kioktatott, az interjú felénél leállítottam a felvételt, és azt mondtam, hogy ezt most fejezzük be. Felettébb rosszízű beszélgetés kerekedett, nem tudom, mi volt a gondja, én nem támadtam őt. Végül úgy döntöttem, hogy ne adjuk le, az Echo pedig elfogadta a döntést.
– Az ArcKépet tudod majd folytatni, megegyeztél már erről valakivel?
– Így ismerik címmel a Dumaszínházban lesznek pódiumbeszélgetéseim közismert emberekkel, májusban indul, úgy tervezzük, hogy az őszi szezonban pedig jön a folytatás. Akkor már nem stand-upos vendégekkel. Remélhetőleg felvétel is készülhet majd róla. A Dumaszínház egy nagyon korszerű brand, nálam a színvonal és a progresszivitás szinonimája a szórakoztatás terén. Annyit kérdeztem Litkai Gergelytől, hogy az interjúk során a színpadon bohóckodnom kell majd vagy beszélgetni. Előbbinek nem láttam volna értelmét. Ez idő szerint úgy tűnik, hogy lesz ArcKép-könyv is a műsor Zugló tv-s beszélgetéseiből. Emellett irodalmi ambícióim is vannak. Évekkel ezelőtt írtam egy regényt, noha nincs befejezve, de előrehaladott állapotban van. Lehet, hogy most befejezem. A tévés folytatást illetően van konkrét és tapogatózó érdeklődő is. Az sem biztos, hogy továbbra is portrékat szeretnék csinálni. Rengeteg beszélgetésre épülő műsorötletem van. Szánnék még időt a mérlegelésre. Nem akarom elkapkodni a döntést.
