Gundel Takács: Nem Orbán helyett kértem bocsánatot

Blogműfajra váltott a tévés, aki felmondása előtt hiába beszélt emberi-szakmai gondjairól a köztelevízió vezetőinek. Interjú.

– Azt tartja magáról: fatalista ember. Sokak számára úgy tűnhet, hogy a közmédiából való távozása köthető egészen konkrét dolgokhoz is, amiről eddig csak általánosságban beszélt. Mi az, amit – ahogy fogalmaz – nem tudott már felvállalni?
– Igazából én már szeretnék túllépni ezen a Magyar Televízió dolgon. Egyszer elmondtam, aki akarta, meghallotta, aki nem, félreértette. Hogy konkrétan mi történt, arról már nem nagyon akarok beszélni. Akkor vagyok igazságos, ha én azt mondom, másként dolgozom és más elvek alapján végzem a munkámat, mint azok, akikkel ott nekem együtt kellett működnöm, akik meghatározták a munkámat. A legfelsőbb főnökeimről van szó. Nyilván minden munkahelyen van olyan, hogy az ember nem ért egyet a főnöke döntéseivel.

– Szakmai vagy emberi egyet nem értés volt?
– Is-is, a kettő összefügg. Ha velem emberségesen bánnak egy munkahelyen, akkor én motivált vagyok, jobban fogok dolgozni, szakmailag is jobb lesz a végeredmény. De van egy olyan pont, amikor már nem lehet tovább csinálni, és meg kell hozni „a döntést”, tovább kell lépni. Nagyon nem terveztem ennek az időzítését, ha így lett volna, semmiképpen sem most hoztam volna meg, hanem karácsonykor vagy nyár elején, amikor vége van egy szezonnak. De előállt egy olyan helyzet, amikor a lelkiismeretem azt mondta, hogy ez így nem mehet tovább. Beszélgettem is erről a vezetéssel. Azt is elmondtam, hogy a problémákat hogyan lehetne kezelni, de a megoldás nem született meg, így a feszültséget csak egyféleképpen lehetett feloldani – ha felállok. Valóban fatalista vagyok, a sors összehozta nekem a körülményeket a továbblépésre.

– Most tehát szabadúszó?
– Igen. Ennek a létnek van egyfajta bizonytalansága, de van egy hatalmas nagy szabadsága is. Most azt gondolom, nem szeretnék egyetlenegy csatornához elszegődni, inkább olyan műsorokban, ügyekben vállalnék szerepet, amelyek engem érdekelnek és olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akikkel inspirálni tudjuk egymást. Ilyen ügy például a Szemlélek portál is, ami egy megnyilvánulási lehetőség, és ahol mostantól írásokat fogok közzétenni, két bejegyzésem jelent meg eddig.

– A Budapesti Olimpiáért Mozgalom szóvivői munkája, amit nemrég elvállalt, milyen leterheltséget jelent?
– Nem nagyot. Én a BOM-ban 2005 óta benne vagyok. Igazából ez nem „napi kérdés”, csak a közelmúltban, a kialakult helyzetben kulminálódtak a feladatok, ahogy felpörögtek az események. Engem Szalay-Berzeviczy Attila, a BOM vezetője kért fel szóvivőnek, mert annyit kellett szerepelnie, hogy már nem bírta. Belekerültem ebbe, de ez számomra társadalmi munka, melyet nem fizetésért csinálok, hanem azért, mert hiszek az olimpiában. Az emberiség egyik legklasszabb találmánya, bár most azt hiszem, hogy baj van.

– Hogy értve?
– Nem magyar viszonylatban, hanem az egész mozgalmat tekintve, de erről is hamarosan írni fogok a Szemléleken. De beleálltam, mert hiszek benne.

– Halljuk az ön verzióját: mi csúszott félre? Úgy értve magyar viszonylatban...
– Ez bővebb elemzést igényelne, de például a kommunikáció. Nem megfelelő módon és nyelven szólítottuk meg az embereket. Lenne mit jobban csinálni. De nem úgy élem meg, hogy bepaliztak két nappal azután, hogy elvállaltam. Pontosan láttam, hogy benne van a pakliban minden, a pályázat visszavonása is, de ez nem volt számomra probléma, mert olyan ügy, ami nekem fontos, és ha kell, újra oda fogok mögé állni. Most épp nem kell napi szinten „szót vinni”. Szeptemberben meglátjuk, ki kapja a 2024-es olimpiát, azt is, hány olimpiát ítélnek oda, aztán új helyzet lesz, amikor érdemes lesz megint beszélni.

– Szóvivői munkája hajnalán volt az az ominózus kijelentése az olimpiai pályázat visszavonásáról, amiért bocsánatot kért: „hülyét csináltunk magunkból”...
– ...elnézést, én nem az elmondottak tartalmáért kértem bocsánatot, hanem a „hülye” szóért, ha az netán valakit sértett volna. De szerintem ez ma nem sértő, csak ezt a szót kapta fel a sajtó. Azt szeretném, ha nem azon az egy szón lovagolnánk, hanem a tartalmát próbálnánk megérteni.

– A bocsánatkéréssel már elérte, amit szeretett volna?
– Aki akarta, meghallotta. Diplomáciai szinten ezt úgy mondják, hogy Magyarország nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett. De ha ön meg én egy kávéházban beszélgetünk, én nem azt mondom, hogy „te, mit szólsz ahhoz, hogy Magyarország nemzetközi presztízsveszteséget szenvedett”, hanem azt, hogy „szerintem hülyét csináltunk magunkból”, nem? Emberek egymással így beszélnek. Csak természetesen mindig van, aki ezt félremagyarázza, arról nem is beszélve, hogy amikor e szó miatt elnézést kértem, egy blogger rögtön le is vezette, hogy én tulajdonképpen Orbán Viktor helyett kértem bocsánatot. Ami egy kapitális baromság. Honnan venném a bátorságot, hogy nem is Orbán Viktor helyett, de bárki helyett kéretlenül bocsánatot kérjek?! Katasztrófa, hogy ilyenek megjelenhetnek.

– A vetélkedőműsorok vezetése mellett gyakran kommentátorkodott az Orbán-kormány alatt létrehozott M4 sporttévén. Ne vegye rossz néven a kérdést, de érzékelt a távozásához vezető „felsőbb utasításokat”, politikai nyomásgyakorlást?
– Én ilyet nem érzékeltem, a sport területén egészen biztosan nem. Ha bármi hasonló volna, az egy műsorvezetőhöz, kommentátorhoz már nem is jut el, én ekként dolgoztam az M4-en. Szóval nem tudok róla, valószínűleg nem körülöttem dőltek el ilyen dolgok, ha voltak. Azt tudom, hogy a Maradj talpon! című műsorban volt egy olyan döntés, melynek politikai felhangja volt. Azt gondolom, az rossz döntés volt, illetve egy probléma helytelen kezelése.

– Hogy olvasóinknak felidézzük: januárban a kvízműsor válogatója után Varga Dániel csepregi jobbikos önkormányzati képviselőt a játék tévés felvétele előtt két nappal hívták a köztévéből, hogy ne jöjjön az ön műsorába.
– Engem meg sem kérdeztek az ügyben, mégis úgy jön le a nyilvánosság felé, hogy „a Gundel műsorában diszkriminálnak valakit”. Úgy éreztem, ez az én hitelességemet sérti, miközben én nem is tudtam a döntésről. Még ha nem is írta azt senki, hogy én voltam érte a felelős, ha továbbra is kiállok a műsor mellett, a jelenlétemmel legitimizálom a döntést, azt üzenem, hogy egyetértek vele, csinálom azt a műsort, amelyben ez megtörténhetett. Számomra ez vállalhatatlan volt.

– Ön mint aki sok-sok éven át milliókhoz szólt a televízión keresztül, nem érzi majd a hiányát ennek? Nem visszalépés egy havi 127 ezres egyedi látogatószámmal működő portálon blogolni?
– Nem visszalépés. Nézze, semmilyen írott terméket nem fognak elolvasni ötszázezren vagy egymillióan, ez a televízió sajátossága. Nem is így fogom fel ezt, mert ez másik műfaj. Szerintem az a feladat, hogy az ember feleljen meg a saját lelkiismeretének, a saját szakmaiságának, csinálja a legjobban a dolgát, a lehető legjobban. Aztán a gondolatait majd el fogják olvasni annyian, ahány emberhez eljut, de az tulajdonképpen már az ő dolguk, hogy mit kezdenek vele. Nem szabad abba belebetegedni, hogy mit hányan látnak. Ha már itt tartunk, az egész televíziózás belebetegedhetne, mert tíz évvel ezelőtt még kétmilliós nézettségek voltak, most meg ha valami eléri az egymilliót, az fantasztikus. Az „Áll az alku”-t még 1,8-1,9 millióan nézték, de azoknak a nézőknek a fele ma már valami mást csinál, nem tévéznek, hanem olvasnak, kirándulnak vagy beszélgetnek. És lehet, hogy ez jól van így.

– Többször is említette a közelmúltban, hogy egyes tévés munkáit is szívesen folytatná más keretek között, csak tán nem egyetlen csatorna alkalmazottjaként. Látjuk-e, halljuk-e még például sportkommentátorként?
– Vetélkedő még valószínűleg lesz, de biztosíthatok mindenkit, hogy nem fog néhány héten belül senki meglátni egy másik adó főműsoridejében. Sok emberrel beszélgetek, sokan hívnak, megkérdezik, hogy vagyok, van-e ötletem, mi lenne, ha együtt dolgoznánk, ilyesmi. De ezek jobbára az idei ősszel kapcsolatos beszélgetések. Ilyenkor már minden televízió és a sportadók is az őszi műsoraikat készítik elő. Van szó tehát sportról is, és szeretnék ilyesmivel is foglalkozni, aztán majd meglátjuk, az élet mit akar, nem ragaszkodom én semmihez sem mindenáron. Ha a „Maradj talpon!”-ra félévről félévre szerződtem volna, akkor nyáron valószínűleg nem írtam volna alá az őszi félévet, mert úgy gondolom, hogy ennek a műsornak szünetre lett volna szüksége. Kívülről szépen teljesített, hozta a nézettséget, de belülről már meg kellett hozni kompromisszumokat.

– Többször visszatér ezekre a bizonyos vállalhatatlan kompromisszumokra, de áruljon már el legalább egyet!
– A vetélkedőbe egyre kevesebb játékos jött. Akik hozzánk érkeztek, ki kellett tölteniük egy tudástesztet, amelynek egy szintje alatt nem engedtünk be embereket a játékba. De mivel kevesebben jelentkeztek, ezt a minimumot le kellett szállítani. Emiatt olyan embereket is be kellett engedni a műsorba, akikről korábban azt gondoltuk, hogy ne játsszanak vagy nem képernyőképesek. Nem mellesleg egy ilyen műsorba iszonyatos mennyiségű kérdés kell, harmincezres nagyságrendről beszélünk. Egyre nehezebb érdekesnek maradni. Korábban egy, illetve fél évig szünetelt a műsor, és egyáltalán nem ártott neki, amikor visszatért, megint nagyon jól működött. Más televíziók gyakorlata is ezt mutatja. Nem akartam, hogy kiégjen. A döntéshozók azonban tavasszal sem pihentetik a műsort. Meglátjuk, hogy igazam volt-e vagy sem.

– Ha ennyien hívják, aligha érzi a bizonytalanság részét a szabadúszásnak
– A tekintetben kényelmetlen, hogy nincs az embernek egy állása, ahol minden hónap másodikán lekettyen a fizetés. Most ez a fajta kiszámíthatóság kisebb, de ilyen rövid idő alatt még nem is állhatott be az új életem, és együtt kell élni vele, hogy a mi szakmánknak is van bizonyos szezonalitása. Valahol kicsit élvezem, hogy új inspirációk érnek, hogy olyan emberek hívnak fel, akik eddig nem, mert mindenki tette a maga dolgát. Nagyon érdekes kérdés számomra, hogy mi a televíziózás jövője, és hogy ez a jövő mennyire közeli vagy távoli. Egy év múlva kiderül, hogy mennyire vált be ez a dolog, de történjen bármi, a felmondásomat nem fogom megbánni, mert a lelkiismeretemnek megfelelő döntést hoztam meg.

Gundel Takács Gábor

Táncsics-díjas újságíró, műsorvezető, sportkommentátor, a „Reformáció 500” emlékév nagykövete, a Budapesti Olimpiáért Mozgalom szóvivője. Két hosszabb időszakban (1983–1995 és 2007–2017) a Magyar Televízió munkatársa volt, a kettő között több televíziónál (Sport TV, Eurosport) és rádiónál (Rádió Bridge, Danubius Rádió) megfordult. Számos sikeres televíziós műsor vezetője, házigazdája, kommentátora volt (Játék határok nélkül, Eurovíziós Dalverseny, Áll az alku, Maradj talpon!). Három gyermeke van, református vallású.

„Amikor az én életemben eljött, hogy otthagytam a Magyar Televíziót, akkor az én útkeresésemnek része volt, amit már régen szerettem volna, csak nem volt hozzá energiám: bizonyos dolgokat jó volna megírni, olyanokat is, amiket azokban a televíziós műsorokban, amelyekben dolgoztam, nem lehet elmondani. A Szemlélek blog számomra az a fajta kommunikáció, stílus és irány volt, ami vállalható és amivel azonosulni tudok. Nem szerettem volna olyan felületeken írni, amelyek politikailag determináltak, ahol ingerült, nem kontrollált, nem átgondolt írások megjelennek. Nem szerettem volna olyan felületen írni, ahol a kommentelés színvonala nehezen vállalható. Szerettem volna egy olyan közösséget találni – írókét és olvasókét –, amely számomra elfogadható. Úgy tűnik, hogy ezt megtaláltam. A Szemlélek alapértékei számomra is fontosak. A rovatom címe: Komolyan kérdezem. A kinyilatkoztatások helyett sokkal komolyabban hiszek abban, hogy próbáljunk meg gondolkodásra késztetni másokat. Ha jó kérdéseket teszünk fel és gondolkodásra késztetünk, akkor mindenki a maga szintjén fog tudni gondolkozni. Az én kérdéseim a mai Gundel Takács Gábor kérdései, tíz év múlva pedig nem a mai Gundel Takács Gábor leszek, mert fontos a visszajelzés is. Ha párbeszéd van, nyitottság van, kérdés és válaszok vannak, közösséggé válik az író és az olvasó. A szakmánkra is ráfér, hogy legyenek olyan fórumok, ahol máshogyan kommunikálnak az emberek. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy egy rohanó, felszínes, magamutogató világban élünk, amelyben celebeket nézünk, bekukucskálunk a paplanuk alá, meztelenül futkosnak, és lassan már semmin nem botránkozunk meg; de én azt látom, hogy van a társadalomnak egy nem is vékony rétege, mely pont nem így éli az életét, csak ez nehezen látható, mert nem magamutogató, de ettől ez a réteg még van.”