Ezzel nem csupán az interjúalanyait veszi le a lábáról, de a közönséget is. Az üzemszerű kérdezést már-már művészi fokra emelő riporternek így könnyen elnézzük imázsának modoros részleteit is. Valószínűleg csupán megvetendő előítélet, de a zakó alatt szegycsontig kigombolt ing, a jól látható ékszerek nálam nehezen férnek össze a mélyben rejlő titkokat célzó kérdésekkel. Ezek a külsőségek néha nem állnak meg a felszínen, a beszélgetés menetében is visszaköszönnek. A dialógus természetessége miatt ez alig tűnik fel, de néha mintha inkább egy felépített karakter kérdezne, és nem a valóban kíváncsi riporter. Egy interjúban Kadarkai a hatások kapcsán Vitray Tamástól Friderikusz Sándoron, Kepes Andráson és Szily Nórán át Szilágyi Jánosig sokakat megemlített. Az ő munkamódszerük mániákus elemzésében akarta megtalálni a saját hangját. Ez a keresés valószínűleg még nem zárult le, és ennek számlájára írhatjuk a néha indokolatlanul flegma vagy behízelgő kérdéseket. De ezek a részletek a műsor egészének szempontjából jórészt elhanyagolhatók. És a saját hang amúgy is folyamatos kutatást jelent.
Bár az igazi terepe az Arckép, Kadarkai akkor is nagyot alkot, amikor nem Gálvölgyi János, Havas Henrik, D. Tóth Kriszta vagy Marozsán Erika ül vele szemben, hanem teljesen ismeretlen emberek, akiknek a nagyságát az aktuális beszélgetés hivatott feltárni. Roma kutatónő, önzetlen fociedző, holokauszttúlélő, egykor drogfüggő anyuka, baleset miatt kerekesszékbe kényszerült férfi. Egy a közös bennük, nem adták fel, akármi is történt velük. Mert ahogy egyikük megfogalmazta, „mindig van remény.”
Ez az üzenet adásról adásra egyértelmű, ami akkor is komoly teljesítmény, ha néha hiányolhatjuk a tévés elbeszélésből a hihetetlenül összetett emberi történetekhez illő komplexitást.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!