Miért beszél Stohl vallásos áhítattal egy piramisról?

Hamar lemásolta a TV2 az RTL Klub műsorát, A Falat, bár sok köszönet sajnos nincs benne.

Ez az a vetélkedő, ahol bármi megtörténhet – halljuk rendre Stohl Andrástól a TV2 új játéka, A Piramis elején. Tudjuk jól, mindez erős túlzás, hiszen az ötletet az RTL Klub új műsoráról, A Falról koppintották, így bármi azért nem történhet meg. Persze, némi módosításra szükség volt, hogy ne legyen teljes a nyúlás, de a különbségek így is elenyészők. Az RTL be is rágott, hogy miután megszerezte az amerikai formátum jogait, konkurense szemérmetlenül lemásolta, de hát ilyen ez a show-biznisz – felelné szivarozva Andy Vajna. Nem is kell sajnálnunk ebben az évtizedes, leginkább csak a csatornák vezetői számára érdekes küzdelemben senkit. Emlékezhetünk, a 2000-es évek elején épp az RTL másolta le a TV2 által megszerzett külföldi sikerformátumot, a Big Brothert. Más kérdés, hogy hosszú távon mégis a magyar változat tudott sikeres maradni.

A Piramis műveltségi vetélkedőnek nevezi magát, ugyanakkor inkább a szerencse befolyásolja a játékot. Az egymással szemben álló párosok előbb megküzdenek a továbbjutásért, helyes válaszokkal gyűjtögetve az összegeket. Ha jól válaszolnak, a flipperszerű piramisban alázuhanó golyók hozzáadnak a pénzükhöz, ha rosszul, akkor elvesznek belőle.

Hiába gyűlnek viszont a forintok, a következő fordulók keményebbek nem is lehetnének. Egyre több a golyó, egyre több a válaszlehetőség, viszont gyorsan lenullázhatják magukat a játékosok. A végén pedig következik a pszichológiai terror: elválasztják egymástól a versenyzőket, egyikük beül a piramisba, és csak ő válaszol a kérdésekre. Ugyan igénybe vehet egy segítséget, a négy válaszlehetőség közül kizárva egyet, de ezzel az alázuhanó három golyóból egy „büntetővé” válik, az tehát mindenképp elvesz az összegből. Miután van három-, négy-, de tízmilliós fiók is, így nagyon könnyű csupa jó válasszal, egyetlen fölhasznált segítség miatt mindent bukni. Ezután következik egy szerencsekör is, ami ugyancsak simán nullázhat, mindennek tetejébe a végén a játék felajánl egy összeget az addig megszerzettek ellenében. Azt viszont a piramisban játszó félnek kell eldöntenie, elfogadja-e – úgy, hogy ő nincs azzal tisztában, jó válaszokat adott-e, azaz 13 millión vagy nulla forinton állnak-e a párjával. A formátumnak mintha direkt az volna a célja, hogy elhintse a keserűség magvát jól működő kapcsolatokban is, és lehetőleg minél több hasonló páros jöjjön létre, mint Edward Albee klasszikusában, a Nem félünk a farkastól című drámában.

Ha pedig a játék nem kínálna elég stresszt, még Stohl András is rátesz néhány lapáttal, olykor már-már művészi szinten művelve a megalázó lelki terrort. – Ennyi pénzért hányszor kell dideregned? Mennyi szenvedés, hogy ennyi pénzt összehozz? – kérdezi például a hajnalban kelő, piacozásból élő férfit, akinek felajánlottak 1,3 milliót, de nem fogadta el, így üres kézzel távozott. Az a Stohl András teszi ezt, aki előbb a Magyar Narancsnak elmondta, hogy ő is üvöltene, mint Schilling Árpád, majd gond nélkül leszerződött a kormánypropagandával súlyosbított TV2-höz. – Nekem az a dolgom, hogy szórakoztassam az embereket – nyilatkozta akkor Hendrik Höfgen legjobb megformálója, aki most épp minimális pénzért robotoló embereket nyomaszt a mindennapjaikkal.

A Piramis mellett szól persze, hogy végre értelmes embereket nézhetünk egy műveltségi vetélkedőben. Az Észbontókhoz hasonló műsorok, illetve valóságshow-k után nagy eredmény, hogy újra olyanoknak szurkolhatunk, akik akár a szomszédaink is lehetnének. Szimpatikus az a páros, amelyik társasjátékozót nyitna, a piacozó, 38 éve együtt lévő házaspár, de a velük szemben induló két mintatesó is. A kérdések is érdekesebbek, bár akadnak önpromó jellegűek, illetve a 24.hu nemrég megírta: a feladványok olykor félrevezetők. Igaz, ezek kiküszöbölhető hibák, és nem is arról van szó, hogy helytelen lenne a játék által jónak mondott válasz.

A valódi probléma inkább tényleg az: bár nagyon sok múlik a szerencsén, a piramis olyan terhet helyez a játékosra, amit nem könnyű viselni. Ennek jegyében rendre össze is számolja Stohl, mi volna, ha a levont pénzt inkább hozzáadnák a nyereményhez: hipotetikus, teljesen értelmetlen fölvetés. Már ha nem direkt az a cél, hogy az ember folyamatosan átkozza magát, és a „lehetett volna így is” gondolattal keljen és feküdjön attól fogva mindig. Ezt valószínűsíti, hogy Stohl valamiért folyamatosan vallásos áhítattal beszél a piramisról, ez pedig a ripacskodásánál is zavaróbb egy idő után. – A piramis ad, a piramis elvesz. Viszontlátásra, mert ez a piramis – köszön el például az egyik adás végén. Szívesen megkérnénk, hogy elemezze ezt a második mondatot, mert nemigen jöttünk rá, mit is jelenthet.