Bár magam is szívesen használom a szót a hanglemezre, az bizony nem bakelit, hanem vinil a javából, mint Martin Scorsese legújabb televíziós sorozatából is kitűnik. Bakelitből készült például a régi telefonkagyló, de arra bajos mikrobarázdákat juttatni. A „bakelitezés” a szakmai szlengből indult hódító útjára a köznyelvbe, és aztán ott is ragadt szépen. Nem is olyan nagy baj, van az úgy néha, hogy egy szó felvesz egy újabb jelentést is, hogy messzebb ne menjünk, köcsög.
A hanglemez pályafutásában több forradalmi pillanat játszott döntő szerepet. 1877-ben Edison kifejlesztette a fonográfot. Tizenegy évvel később Emile Berliner nem a vállkendőt találta fel, hanem a gramofont és a barázdás hanglemezt. 1925-ben megszűnt az anarchia a fordulatszámot illetően, állandósították hetvennyolcasra. A lemezek sellakból készültek, amely egy trópusokon fellelhető levéltetű vöröses árnyalatú, sűrű, folyós, elgyantásodott váladéka, s van olyan szép, mint a gumiarábikum és a cibetmacska-vizeletes kávé együtt. És ezután persze jöttek a magyarok, ahogy az már lenni szokott a C-vitamintól az atombombáig. A Columbia Records 1948-ban bemutatta Goldmark Péter Károly fejlesztőcsoportjának munkáját, a mikrobarázdás hanglemezt. 1958-ban megjelentek az első sztereó kiadványok, és a csillogó fekete lemezeken Little Richard énekelt, a látomás pedig behunyt szemű milliókat szédített el. 1982-ben aztán beköszönt a találmány sírásója, a compact disc (CD), és úgy tűnt, egy kultúrának és egy mozdulatsornak végleg befellegzett.
A megveszekedett audiophile-ek természetesen egy pillanatig sem engedtek a nyomásnak, szerintük ugyanis aki cédét használ, az halláskárosodott, aki meg laptopról vagy pláne telefonról hallgat zenét, az minden másra is képes. Önmagukban azonban nem lettek volna képesek rávenni a zeneipart, hogy legyenek kedvesek újraindítani a gyártást, viszont nem várt helyről megérkezett a segítség. Az elektronikus zene térhódításával a DJ-k rákaptak a vinilre, és ma már az a helyzet, hogy a legtöbb kiadvány újra megjelenik nagylemezen. Pont most, ugye, amikor állítólag már a cédé is halott (na, ez éppen olyan, mint Nietzsche és Isten híres levélváltása), egyszerre feltámad egy másik. Én ugyan soha nem voltam igazi hifista, nem volt drága lemezjátszóm, de még egy tisztítókészletem sem, Miles Davis és a The Clash egymáson hevertek a földön, de azért örülök, mint kutya a farkának. Talán az érzés miatt, nevezzük feelingnek. Hogy egy lemez százszor jobban szól, mint egy cédé, az nem kérdéses, de az sem, hogy valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva ezerszer jobb használni és, urambocsá, birtokolni. Van ez az egész cécó, ahogy felteszem, megfordítom (!), és hát a borítónézegetés, ami óhatatlanul átcsap némi révedésbe, bele a múltba. Nem nosztalgia (az a borzalmas retrógiccs), emlékezés. Mint Marcel Proust esete a sütivel, amitől aztán szófosása támadt.
Valahogy így jártam most, amikor kezembe vettem a West meets East (Warner, 2016) című nagylemezt, amelyen Yehudi Menuhin és Ravi Shankar muzsikál együtt. A kiadás apropója az első megjelenés ötvenedik évfordulója. Megvolt ez nekem persze valamikor a nyolcvanas években, de aztán költözködések és egyéb bajok útvesztőiben elkallódott. Hallgatom most ezt a két korszakos zsenit, és úgy jön vissza minden, mintha egy különös kísérlet önkéntese lennék, miközben maga Timothy Leary felügyelné az állapotomat. Pont úgy hallok mindent, mintha „akkor” hallanám, plusz ízek, illatok, képek és még vágyak is, hogy igen, Indiába, oda feltétlenül el kellene jutni. Azóta sem sikerült, cserébe viszont gyakran lejártam a Marczibányi térre a nagyszerű Calcutta trió koncertjeire, ahol szépek voltak a Tibet–könyvtár szakos csajok. Very good life, very good karma, ahogyan azt az áldott emlékezetű Dzsungli Baba mondogatta – akinek Bob Marley volt a kedvence –, miközben egy jéghideg barlangban meditált, és körülötte fel-alá korzóztak a tigrisek.
