Cyndi és a country

Cyndi Lauperről akkor hallottam legutóbb, amikor segített Roger Watersnek ledönteni a berlini falat, és az nem tegnap volt.

Csodák tehát márpedig vannak, így aztán 1983-ban megjelent első szólólemeze, a She’s So Unusual, amellyel azonnal le is tarolta a piacot, járt érte Grammy-díj is, valamint az akkoriban rangos ízlésformálónak számító Music Televisiontól az év videoklipje elismerés. Az album kétmillió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, nem úgy, mint negyedik lemeze, a Hat Full of Stars, amely mindössze százhúszezerben. Azért a kiragadás a sok közül, mert Lauper ezen a hanglemezen komoly és komor húrokat penget, úgymint homofóbia, rasszizmus, családon belüli erőszak, abortusz. Az amerikai népnek nyilván jobban bejött, amikor belerajzolták a Simpson család egyik epizódjába, ahol a tetejébe még az amerikai himnuszt is elénekelte egyik nagy slágere, a Girls Just Wanna Have Fun mellett. Lauper ezután vissza is tért a laza pophoz, majd (hogy ismét nagyot ugorjunk) egy remek dzsesszes kitérő (At Last) után mint countrycsalogányt láthatjuk viszont. A Detour (Warner, 2016) című lemezen olyan közreműködők erősítik egy-egy dalban a gárdát, mint a countryistennő Emmylou Harris vagy éppen Willie Nelson, de ez inkább afféle jelzés és tisztelgés csupán, Cyndi Lauper egyedül is kiválóan állja a sarat.

Legújabb műfaji kalandozásától pontosan olyan érzésünk támad, mint amilyet az alkotó kívánt nekünk. Létrejön tehát egyfajta „műfaji szerződés” a zeneszerző és a hallgató között, amelyben – mint azt Jeffrey Kallberg zenetörténésztől tudjuk – a zeneszerző elfogadja az adott műfajra jellemző konvenciók, sablonok és gesztusok némelyikének használatát, a hallgató pedig beleegyezik, hogy a mű egyes aspektusait eme műfaj keretein belül értelmezze. Tehát ülünk egy oldalkocsis motoron egy rózsaszínű hajú nővel, és megyünk bele a nagy amerikai pusztába, lásd még sivatag. És ez a legjobb a countryban, meg a Johnny Cash.