Hálás Halottak

Milyen volt a rock and roll életforma-zenélés a nagy pénz megjelenése előtt? A Grateful Dead koncertfelvételéből kiderül.

Ma már szinte felfoghatatlan, hogy milyen volt a rock and roll életforma-zenélés a hatvanas években, mielőtt meg nem jelent benne a nagy pénz. Akik a legtovább húzták boldogságban és szabadságban, és a legkompromisszummentesebben bármit is jelentsen ez, az a Grateful Dead volt. A zenekar 1965-ben alakult a Red Hot Chili Peppers által rengeteget emlegetett Kaliforniában, nevüket az egyik alapító atya, Jerry Garcia találta egy szótárban. Mindent játszottak, amihez csak kedvük volt, bluest, countryt, pszichedelikus rockot és ezek sajátos egyvelegét, elszállt szólókkal és módosított tudattal, többnyire a maguk és egyre gyarapodó közönségük örömére. Még menedzserük sem volt, az anyagi ügyeket a dobos papája intézte. Olyannyira komolyan vették a pénz mindenhatóságát elutasító béke és szeretet attitűdöt, hogy még a ’67-es Monterey fesztiválról is leléceltek, pedig a hely még Janis Joplinnak és Hendrixnek sem derogált.

Ellenben szívesen adtak ingyenkoncerteket, bárhol felléptek kocsmáktól a buszmegállóig. A kor szellemének megfelelően bejárták egész Amerikát, buszukat (Ken Keseyék savas utazásaihoz hasonlóan) egyre többen követték, a szépen formálódó kommuna állandó külső-belső utazásai a szabadságot hirdették a nagy és szabad Amerikában, a megállások, koncertek ünnepekké váltak. Előképek persze akadtak szép számmal már az ötvenes években is, Kerouac gyönyörűen meg is énekelte a hipsztereket és a bódhiszattvákat az Útonban és a Dharma hobókban, de az új felbuzdulás már csak méreteiben is más volt. És azóta sem tapasztaltunk hasonlót sem. A csavargást felváltotta a turizmus. Grateful Dead néven 1965 decemberében koncerteztek először, aztán meg még vagy kétezerszer. A (bármilyen) színpad lett az életük, a (nagybetűs) életük meg egyetlen nagy, színes színpad. Mindezt ezzel a névvel, ami vagy fejlett humorérzékre utal, vagy a földi lét kísérleti jellegét hangsúlyozza, esetleg mindkettőt. Az 1966-os bulik közül kiemelkedik a San Franciscó-i a Filmore Auditoriumban, és egy pszichedelikus rockkoncert a sokatmondó nevű Trips Festiválon. A következő év is jól kezdődött, a Mantra-Rock Dance-en való megjelenésük már jól mutatta beágyazódásukat az ellenkultúrába, hiszen a fellépők között volt még többek között a Hare Krisna alapító Bhaktivedanta Swami, Allen Ginsberg, valamint Janis Joplin is. A bevételt átnyújtották a Krisna templomnak, majd békésen távoztak.

Nem kellett sokáig várni az első nagylemezre sem, a rengeteg koncertdemó után a Warner 1967-ben kiadta a zenekar nevét címében is viselő albumot, ’69-ben elnyomtak négy számot Woodstockban és hopp, már véget is értek a hatvanas évek, az éppen soros fiatalság szelíd kísérlete arra, hogy megszabaduljon a konvencióktól és az álszent kapitalizmustól. A kivonulásból bevonulás lett, a legrosszabb hippikből lettek a legjobb yuppie-k, csak a legkitartóbb karavánok vándoroltak tovább Friscótól Tibetig. Szigorodott a helyzet. 1970 januárjában egy New Orleans-i Grateful Dead-show kapcsán a rendőrség megrohamozott egy Bourbon Street-i szállodát, és bevarrtak tizenkilenc olyan személyt különféle gyógyszerek birtoklása miatt, akik egyébként nem látszottak betegnek. Óvadék ellenében aztán kiengedték őket, kivéve a hangmérnököt, aki ellen már amúgy is folyt egy eljárás, mert LSD-t találtak nála. Mit tehet ilyenkor egy zenekar? Az egész maceráról írtak egy dalt, ez lett a Truckin’ és feltették az American Beauty című lemezükre. Felesleges lenne tagadni, hogy Grateful Dead munkásságát át-átszőtte a drogok birtoklása és használata. Igen ám, de másként mentek még akkoriban a dolgok. Nem a világméretű, háborúkat is kirobbantó kereskedelem vitte a prímet, nem működtek kínai laborok ahonnan vegyszerekkel árasztják el a szerencsétleneket, hiszen a néhai Mao elnök azonnal elhelyezte volna az üzemeltetőket egy barátságtalan mocsárban, és a középosztályból szabadult amerikai felhasználók jelentős része is inkább a tudattágításra vagy egy kis vidámságra és lebegésre fektette a hangsúlyt, mint az önfelszámolásra. Ami nem jelenti azt, hogy ne sikerült volna sajnos sokuknak az utóbbi is. A drog persze kudarc és zsákutca, még akkor is, ha megér néhány komoly eszmecserét, hogy mennyivel egészségesebb reggelente bedobni egy deci szilva ízű szeszes italt egy jó sörrel, mint alkalomadtán elszívni egy spanglit, és ha igen, akkor miért nem.

A hetvenes évek a Grateful Dead számára is hozott szomorú pillanatokat. Elkezdődtek a tagcserék, majd jöttek a halálesetek, autóbaleset és betegség következtében. Közben óriási sikerrel lehoztak egy nyugat-európai turnét, és felléptek a gízai piramisoknál, azok számára pedig, akik úgy gondolták, hogy mindez szánalmas vén hippik low-fi maszatolása, létrehozták a kor egyik legmodernebb hangstúdióját. A nyolcvanas években aztán ritkultak a fellépések, de egy Bob Dylannel közös turné és az erről készült lemez (Dylan and Dead) azért még belefért. De 1995. augusztus 9-e után már végképp semmi értelme nem volt az egésznek. Elhunyt Jerry Garcia, az apafigura, és a tagok úgy döntöttek, a zenekar feloszlik, de ez aztán végül némi utózöngék után ténylegesen csak 2002-ben következett be. Nem tudom, van-e lelki, szellemi utódjuk, bizonyos szempontból talán Manu Chao. A Grateful Deadet az igazi megértés érdekében valószínűleg a helyszíneken kellett volna meg-át-és túlélni. De segédanyagnak kiválóan megfelel a most megjelent tripla CD is, az 1978-ban a Red Rocksnál tartott koncert lenyomata. Ami talán jobban visszaadja a zenekar lényegét, mint ha valamelyik stúdióalbumukat keverték volna újra. Akár egy pohár víz mellett.