Hálás Halottak

Milyen volt a rock and roll életforma-zenélés a nagy pénz megjelenése előtt? A Grateful Dead koncertfelvételéből kiderül.

Nem kellett sokáig várni az első nagylemezre sem, a rengeteg koncertdemó után a Warner 1967-ben kiadta a zenekar nevét címében is viselő albumot, ’69-ben elnyomtak négy számot Woodstockban és hopp, már véget is értek a hatvanas évek, az éppen soros fiatalság szelíd kísérlete arra, hogy megszabaduljon a konvencióktól és az álszent kapitalizmustól. A kivonulásból bevonulás lett, a legrosszabb hippikből lettek a legjobb yuppie-k, csak a legkitartóbb karavánok vándoroltak tovább Friscótól Tibetig. Szigorodott a helyzet. 1970 januárjában egy New Orleans-i Grateful Dead-show kapcsán a rendőrség megrohamozott egy Bourbon Street-i szállodát, és bevarrtak tizenkilenc olyan személyt különféle gyógyszerek birtoklása miatt, akik egyébként nem látszottak betegnek. Óvadék ellenében aztán kiengedték őket, kivéve a hangmérnököt, aki ellen már amúgy is folyt egy eljárás, mert LSD-t találtak nála. Mit tehet ilyenkor egy zenekar? Az egész maceráról írtak egy dalt, ez lett a Truckin’ és feltették az American Beauty című lemezükre. Felesleges lenne tagadni, hogy Grateful Dead munkásságát át-átszőtte a drogok birtoklása és használata. Igen ám, de másként mentek még akkoriban a dolgok. Nem a világméretű, háborúkat is kirobbantó kereskedelem vitte a prímet, nem működtek kínai laborok ahonnan vegyszerekkel árasztják el a szerencsétleneket, hiszen a néhai Mao elnök azonnal elhelyezte volna az üzemeltetőket egy barátságtalan mocsárban, és a középosztályból szabadult amerikai felhasználók jelentős része is inkább a tudattágításra vagy egy kis vidámságra és lebegésre fektette a hangsúlyt, mint az önfelszámolásra. Ami nem jelenti azt, hogy ne sikerült volna sajnos sokuknak az utóbbi is. A drog persze kudarc és zsákutca, még akkor is, ha megér néhány komoly eszmecserét, hogy mennyivel egészségesebb reggelente bedobni egy deci szilva ízű szeszes italt egy jó sörrel, mint alkalomadtán elszívni egy spanglit, és ha igen, akkor miért nem.

A hetvenes évek a Grateful Dead számára is hozott szomorú pillanatokat. Elkezdődtek a tagcserék, majd jöttek a halálesetek, autóbaleset és betegség következtében. Közben óriási sikerrel lehoztak egy nyugat-európai turnét, és felléptek a gízai piramisoknál, azok számára pedig, akik úgy gondolták, hogy mindez szánalmas vén hippik low-fi maszatolása, létrehozták a kor egyik legmodernebb hangstúdióját. A nyolcvanas években aztán ritkultak a fellépések, de egy Bob Dylannel közös turné és az erről készült lemez (Dylan and Dead) azért még belefért. De 1995. augusztus 9-e után már végképp semmi értelme nem volt az egésznek. Elhunyt Jerry Garcia, az apafigura, és a tagok úgy döntöttek, a zenekar feloszlik, de ez aztán végül némi utózöngék után ténylegesen csak 2002-ben következett be. Nem tudom, van-e lelki, szellemi utódjuk, bizonyos szempontból talán Manu Chao. A Grateful Deadet az igazi megértés érdekében valószínűleg a helyszíneken kellett volna meg-át-és túlélni. De segédanyagnak kiválóan megfelel a most megjelent tripla CD is, az 1978-ban a Red Rocksnál tartott koncert lenyomata. Ami talán jobban visszaadja a zenekar lényegét, mint ha valamelyik stúdióalbumukat keverték volna újra. Akár egy pohár víz mellett.