Majomparádé

Horváth Gergely távozásával véget ért a Petőfi mélyrepülése. Már amennyiben innentől kezdve teljesen érdektelenné vált.

Horváth Gergely távozásával véget ért a Petőfi rádió mélyrepülése. Már amennyiben innentől kezdve teljesen érdektelenné vált. Horváth Gergely Kultúrfitnesz című műsora ugyanis maga volt a megtestesült közszolgálatiság. Intelligens, izgalmas, szavahihető, ezek valának hívószavaink. Valamint a Nagyonzene, amely majdnem olyan jó volt, mint a Mindenzene, némi késés volt itt tapasztalható, de ez a legkevesebb, inspirálni boldogság.

A Petőfi rádió nem most ment tönkre mentálisan, kit érdekel a reggeli erőltetett nevetgélés leváltása egy másikra, hanem akkor, amikor elárulta a zenét, de nagyon. Jó, volt persze abban is valami kis idegesítő effekt, amikor úgy tettek a tisztelt szerkesztők, mintha a magyar alternatíva a Kispállal kezdődött volna, és módszeresen kiiktatták az ősöket, de ez a megbocsátás kegyelméből adódóan még mindig sokkal szerethetőbb volt, mint ami utána lassan besompolygott. Írjuk le bátran, a legborzalmasabb kereskedelmi zenés ótvar, ahol Beyoncé hirtelen vezéregyéniség lett. Mint a Szigeten, társítsuk mindjárt. Tehát a popfos. És a jobb sorsra érdemes autózó máris kapcsolt egy ingerültet a Kossuthra, ahol olyan klasszikus beszélgetőműsoros gyöngyszemekre bukkanhatott, mint A hely vagy a Vendég a háznál, közben meg egy kis Generál Révésszel és a fotexes Várszegivel, húzd meg jobban, menjen a munka. Esetleg a Bartók, Bartókkal.

Szörnyű vég ez, már ami a Petőfit illeti, zenei szempontból visszazuhant oda, ahonnan jött, a Melódiakoktél szánalmas világába. Nem gondolnám, hogy ebben is a politika sandasága érhető tetten, tehát hogy Orbán Viktor negyedik titkárnője leszól a forródrótpostán, hogy több Mándokit a magyaroknak, mert elkanászodnak (bár az ízlésvilág hasonlatos), egyszerűen arról lehet szó, hogy azok az emberek, akik most helyzetbe kerültek, ennyit tudnak. Ez persze ettől még van akkora katasztrófa, mint egy elcseszett tanterv. Még húsz év, vissza. Bele a penetráns közízlésbe. A világ és benne a kortárs művészet és kultúra pedig rohamléptekkel halad, és elhagy mindent, amit összeszerelő fesztiválország és benne Miskolc adhatott. És tényleg. Pataky Attila nálunk a címerlény. A melósgatyától a zálogosig. Ez az igazi rendszerváltoztatás, amelyet most ugye befejeztünk. A Petőfi rádió hiányozni fog, még akkor is, ha a neten a Tordastól a Tilosig, valamint az eszelős szerb, bosnyák, román, cseh adókig minden fogható.

De ha már Melódiakoktél meg tánczenei és kívánságműsor kettőtől ötig (mit csinált felséged ezalatt, hát nézte az isteni Psotát), akkor a Monkeesből kijutott nekünk is a hatvanas-hetvenes években, nyilván mert olyan ártalmatlannak látszottak. A rock and roll egyik orbitális közhelye, hogy a Monkees volt Amerika válasza a Beatlesre, használjuk hát, mivel igaz. És tényleg nagyon amerikai volt az egész már a kezdet kezdetén is, tekintve, hogy a zenekar azért alakult meg, mert egy tévéműsorhoz tátogó szépfiúkat kerestek. Jelentkeztek, nyertek, de közben rájöttek, hogy ez kevés, és megtanultak zenélni is. A Monkees fura egy kreáció volt, akárcsak a Beach Boys, a subidubi mellett megfért a pszichedélia is, az utóéletük pedig felettébb különös. 2012-ben elhunyt a zenekar első számú énekese (mindannyian pompásan énekeltek), Davy Jones, és a Spotify szíves közlése szerint a következő huszonnégy órában több mint háromezer százalékkal megnőtt a lejátszott Monkees-dalok száma. Ebben még nem is lenne semmi különös, hiszen szeretjük a hálás halottakat, de a nagy ugrás mértéke azért mégis figyelemre méltó.

Amint az is, hogy elpasszoltak vagy hatvanötmillió lemezt. És ez még nem a végeredmény, mivel nemrég megjelent egy szerfelett érdekes hanghordozó (The Monkees: Good Times!, Warner, 2016), amelyen hatvanas években készült felvételeket is hallgathatunk meg igazán frisseket is. Az nem egy nóvum, hogy Neil Diamond írt nekik egy dalt, megtette ezt már évtizedekkel ezelőtt is, de az, hogy Noel Gallagher Paul Wellerrel összespannolva átadja nekik a Birth of an Accidental Hipster című szerzeményt, azért jelent valamit. Ha mást nem is, annyit bizonyosan, hogy a brit pop most érezte szükségét egy duhaj viszonválasznak. A lemez egyébként teljesen rendben van, az új hipszterek nyugodtan hallgathatják a kocsma előtt is, miközben fél kézzel tekerik a cigit az esőben, a másik kezük meg a csajuk farzsebében. További hálás halottakról hamarosan az MNO-n, úgy is mint egy tripla Grateful Dead-kilengés hetvennyolcból.