Szex, virtus, vallás

Így jutottunk el az utcai balladáktól az utcai balladákig.

Az éppen harmincesztendős hegedűművészt, David Aaron Carpentert a YouTube népe is ismerheti arról a felvételről, amelyen éppen közelharcba bocsátkozik egy negyvenötmillió dollárt érő Stradivarival. Ez azonban csak egy tagadhatatlanul szórakoztató szegmense pályafutásának, bár az is igaz, hogy nem egy félős alkat. Például simán eljátssza Vivaldi A négy évszakának szólóhegedű-szólamát mélyhegedűn, ami azért nem vaskalapos hozzáállás a matériához. Ráadásul egy olyan albumon, amelyiken nem is négy, de mindjárt tizenkét évszak száll el felettünk alig nyolcvan perc alatt. Ez úgy lehetséges, hogy Carpenter és a Salome kamarazenekar The 12 Seasons (Warner Classics, 2016) című lemezén a „klasszikus” évszakok mellett még két, Vivaldi által inspirált darabot is átnyújt a hallgatóságnak. Méghozzá nem is akármilyeneket. Alexey Shor orosz–amerikai zeneszerző Four Seasons of Manhattan című tizenkét perces darabja kis híján még a hová tűnnek télen a vadkacsák a Central Parkból kezdetű örök salingeri kérdést is megválaszolja, oly plasztikusan lüktet benne a városmag, korunk Gershwinjének hallatán pedig még maga Woody Allen is letenné egy pillanatra a klarinétot. Shor műve – fogalmazzunk így – a középső tétel a lemezen, ekkorra már lecsengett a The Four Seasons of Buenos Aires Astor Piazzollától, bár egy darabig még hordozzuk magunkban. Ahogy az igazi, a korai tangó a Río de la Plata (szurkolóknak River Plate) partján belesikít a fülledt nyári éjszakába.

A tangó, amely a rock and rollhoz hasonlatosan nem csupán egy tánc. Hanem szex, virtus és vallás. Ahogy Kipling írja a Kimben, ami nem a Disney-nek való: „Mikor én tizenöt éves voltam, sahib, már lelőttem egy embert, s nemzettem egy embert.” De nézzük még pontosabban, a legautentikusabb forrásból. Jorge Luis Borges A tangó története című esszéjében olvashatjuk: „Ezek a sivár életű férfiak, a gauchók, továbbá a La Plata s a Paraná folyó mentén, Buenos Aires külvárosaiban élő emberek akaratlanul is vallást teremtettek, melynek megvannak a maga mártírjai, a maga mitológiája, s amely nem egyéb, mint a bátorságban való vak- és szilárd hit, a gyilkolásra s a halálra való hajlandóság. Ez a vallás oly régi, mint a világ, ám a mi országainkban pásztorok, mészárosok, hajcsárok, szökevények és betyárok fedezték fel, s élték át újra. Ennek a zenéje lelhető föl az estilókban, a milongákban és az első tangókban.”

És persze Piazzollánál és ezentúl már Carpenter hegedűjében. Így jutottunk el az utcai balladáktól az utcai balladákig.