De nem gyászolni gyűltünk össze most, inkább ünnepelni. Születésnapot, az ötvenediket. Ami persze elég megrázó leírva és kimondva, de hát ez adatott, plusz még egy töredékes rövid élet, amelybe azért belefértek olyan ajándékok is, mint például a Smells Like Teen Spirit című dal, amelytől negyedszázad múltán, generációfüggetlenül, garantált a hidegrázás. 1967. február 20., Aberdeen, nem Skócia, Washington állam, nem DC, a túloldalt van, bizonyos szemszögből a világvégén. A környék még inkább az ötvenes, mint a hatvanas években érzi magát otthonosan, a pia jobban csúszik, mint a fű, az erőltetett fakitermelés lyukakat üt a térképen az erdők helyén, az autósmoziban a Lányok a parton-t adják, a helyi lap a Quang Ngai-i amerikai győzelem mellett arról tudósít, hogy Washington születésnapja alkalmából 2,48 dollárért adják a flanelingeket. Igen, azokat, amelyeket az aznap született Kurt Cobain később oly szépen elhelyez a rock and roll történelemkönyvében a legendás kardigán és az agyonmosott pulóverek mellé.
Szóval tiszta Twin Peaks, a kis Kurtról pedig hamarosan kiderül, hogy kissé antiszociális, viszont bitang jól rajzol, heves érdeklődést mutat a különféle hangszerek iránt, és van egy horrorfilmbe illő, nem létező barátja, akivel remekül elbeszélget. A cimborát Boddahnak hívja, amiről a Szaturnusz gyűrűjén lábukat lóbáló ősmagyarok etimológusai azonnal kiderítenék, hogy innen csak egy ugrás Buddha. Ugyanakkor tagadhatatlanul érdekes, hogy Cobain később kacérkodik a buddhizmussal, halála után pedig felesége egy játék mackó hátizsákjába pakolta a hamvak egy részét, és elvitte a New York melletti Ithaca közelében lévő Namgyal buddhista kolostorba, ahol egy szerzetes megáldotta a maradványokat, és egy részükből tsatsaemlékművet készített.
Cobain feleségét meg ugye Courtney Love-nak hívják, Kurt és Courtney, hogy legyen még egy kis szómágia, és épüljön a mítosz, olyan ez, mint Sid és Nancy, John és Yoko, esetleg Ginger és Fred. A gyerekkor elmúltával elképesztő tempóban kezdenek szaladni az évek, mintha megsejtenék a korai véget. A Nirvana első lemezével még nem váltja meg a világot, sőt mi több, még Magyarországot sem veszi be egyetlen rohammal. Kevesen emlékeznek rá, hogy a zenekar 1989. november 21-én két ausztriai fellépés között koncertet adott Budapesten, a Petőfi Csarnokban. Előzenekarként, mintegy százötven ember előtt. Ami a technikát és a gitárok felhangolását illeti, nagyjából egy Neurotic-bulira emlékeztetett az egész, meg annyiban is, hogy a körülmények ellenére érezni lehetett, hogy van ezekben a fiúkban valami, különösen abban a szőke gyerekben ott elöl.




