A kardigános fiú

Ma lenne ötvenéves Kurt Cobain, az X generáció hőse és ikonja.

Garry Smith 1994. április nyolcadikán villanyszerelőből médiasztár lett. Az esemény reggel háromnegyed kilenc tájékán kezdődött, és eltartott néhány hétig. Történt ugyanis, hogy Mr. Smith amint megérkezett a seattle-i Lake Washington Boulevard 171. alá, hogy tovább dolgozzon a ház új biztonsági rendszerén, bepillantott az üvegházba. Később így nyilatkozott a látottakról egy napilapnak: „Láttam ott egy testet feküdni a földön. Azt gondoltam, talán próbababa. Aztán észrevettem, hogy vér szivárog a jobb füléből. Egy puska volt a mellkasán, az álla irányába mutatott a csöve.”

A szerelő ezek után értesítette a rendőrséget, majd felhívta a cégét is, a diszpécser továbbadta a hírt egy barátjának, aki nem habozott telefonálni egy rádióállomásnak, ezzel a szöveggel: „Hé, srácok, ezért a hírért jöttök nekem néhány jó kis Pink Floyd-jeggyel.” Arra nézvést nincsenek megbízható információk, hogy a derék haver végül megkapta-e a fülesért a júdáspénzt, de az tény, hogy a világ így értesült arról, hogy huszonhét esztendős korában meghalt Kurt Cobain, a Nirvana zenekar énekese, gitárosa, zeneszerzője, dalszövegírója és spirituális központja, az X generáció hőse és ikonja, a srác, akin ezen a földön a legjobban állt egy kétes tisztaságú kardigán.

És az is tény, hogy a hullarablás változatlan intenzitással folyik tovább a helyszíni szemlén készült fotográfiák nyilvánosságra hozatalától egészen addig, hogy nem öngyilkosság történt, hanem inkább a felesége ölte vagy ölette meg, vagy hogy megunta az egész cécót, és új életet kezdett Ausztráliában. Nyilván együtt tolják a cuccot a hetven felett is jó egészségnek örvendő Jim Morrisonnal, akiről hasonló hírek terjedtek el annak idején. Mindegy, csak sztori legyen, a bulvár nem ismer sem istent, sem embert, csak a példányszámot. Felettébb valószínű viszont, hogy a drogokon és a bipolaritáson kívül és túl a fentebb említettekhez hasonló láncolatok láncolatai nagyban hozzájárultak Cobain korai halálához. Amelyben ugyanúgy nem hagynak neki egy pillanatnyi nyugtot, mint életében.

De nem gyászolni gyűltünk össze most, inkább ünnepelni. Születésnapot, az ötvenediket. Ami persze elég megrázó leírva és kimondva, de hát ez adatott, plusz még egy töredékes rövid élet, amelybe azért belefértek olyan ajándékok is, mint például a Smells Like Teen Spirit című dal, amelytől negyedszázad múltán, generációfüggetlenül, garantált a hidegrázás. 1967. február 20., Aberdeen, nem Skócia, Washington állam, nem DC, a túloldalt van, bizonyos szemszögből a világvégén. A környék még inkább az ötvenes, mint a hatvanas években érzi magát otthonosan, a pia jobban csúszik, mint a fű, az erőltetett fakitermelés lyukakat üt a térképen az erdők helyén, az autósmoziban a Lányok a parton-t adják, a helyi lap a Quang Ngai-i amerikai győzelem mellett arról tudósít, hogy Washington születésnapja alkalmából 2,48 dollárért adják a flanelingeket. Igen, azokat, amelyeket az aznap született Kurt Cobain később oly szépen elhelyez a rock and roll történelemkönyvében a legendás kardigán és az agyonmosott pulóverek mellé.

Szóval tiszta Twin Peaks, a kis Kurtról pedig hamarosan kiderül, hogy kissé antiszociális, viszont bitang jól rajzol, heves érdeklődést mutat a különféle hangszerek iránt, és van egy horrorfilmbe illő, nem létező barátja, akivel remekül elbeszélget. A cimborát Boddahnak hívja, amiről a Szaturnusz gyűrűjén lábukat lóbáló ősmagyarok etimológusai azonnal kiderítenék, hogy innen csak egy ugrás Buddha. Ugyanakkor tagadhatatlanul érdekes, hogy Cobain később kacérkodik a buddhizmussal, halála után pedig felesége egy játék mackó hátizsákjába pakolta a hamvak egy részét, és elvitte a New York melletti Ithaca közelében lévő Namgyal buddhista kolostorba, ahol egy szerzetes megáldotta a maradványokat, és egy részükből tsatsaemlékművet készített.

Cobain feleségét meg ugye Courtney Love-nak hívják, Kurt és Courtney, hogy legyen még egy kis szómágia, és épüljön a mítosz, olyan ez, mint Sid és Nancy, John és Yoko, esetleg Ginger és Fred. A gyerekkor elmúltával elképesztő tempóban kezdenek szaladni az évek, mintha megsejtenék a korai véget. A Nirvana első lemezével még nem váltja meg a világot, sőt mi több, még Magyarországot sem veszi be egyetlen rohammal. Kevesen emlékeznek rá, hogy a zenekar 1989. november 21-én két ausztriai fellépés között koncertet adott Budapesten, a Petőfi Csarnokban. Előzenekarként, mintegy százötven ember előtt. Ami a technikát és a gitárok felhangolását illeti, nagyjából egy Neurotic-bulira emlékeztetett az egész, meg annyiban is, hogy a körülmények ellenére érezni lehetett, hogy van ezekben a fiúkban valami, különösen abban a szőke gyerekben ott elöl.

Majd alig két év múlva nagyot fordult a világ. 1991. szeptember 23-án megjelent a Nevermind album, és váratlanul bekopogott a halál spannja, a hírnév. A mindehhez valószínűtlenül fiatal Cobain képtelen volt feldolgozni a változásokat, többek között azt, hogy a továbbiakban nem lesz egy perc nyugta sem, hogy nyugodtan elmerülhessen kedvenc könyvében, William Burroughs Meztelen ebédjében. Sztárbanda sztárja egy zűrös csajjal az oldalán, és kiskanállal a zsebében, mi kell még a kiadóknak, a menedzsereknek, a jogászoknak, a könyvelőknek, a médiának és a rajongóknak. Jellemző, hogy néhány órával az után, hogy egy komplett generáció szerelmes lett belé, és zászlajára tűzte, hogy a Nevermind első lett a slágerlistán, hogy ő lett gyerekkora kedvenc műsorának, a Saturday Night Live-nak a különleges vendége és hogy Al’ Yankovic alázatosan engedélyt kért a Smells Like Teen Spirit paródiájának elkészítésére (Yankovic akkoriban intézmény volt a zeneiparban, Michael Jacksonnál kisebb kaliberű popkreációkkal csak elvétve foglalkozott), úgy szétcsapta magát egy a szokásosnál is nagyobb adag heroinnal, hogy a különféle újraélesztési technikákban már meglehetősen járatos heroinája, Courtney Love alig bírta visszahozni az élők sorába.

És ez csak az egyik volt számtalan halálközeli élménye közül, mígnem végül sikeresen beledurrantott a karmájába. Mert már semmit sem jelentett számára az az életközeli élmény, hogy egy tízezer dolláros hűtőszekrényből kapja elő a sörét. „A kis szomorú, érzékeny, méltánytalan, Halak, Jézus-ember” így írta alá a búcsúlevelét: „Szeretet, béke, empátia. Kurt Cobain.” Legyen így. Ötven éve történt, hogy fejjel lefelé tartották a bokájánál fogva, körülötte csempék, és felsírt. A pillanat felettébb alkalmas, hogy feltegyük a Nirvana MTV Unplugged műsorában adott koncertjét, és meditáljunk egyet azon a zöld kardigánon (az ötből egy hiányzó gombbal, alighanem cigaretta okozta lyukkal, mindkét zsebénél elszíneződve), amely két évvel ezelőtt mintegy negyvenmillió forintnak megfelelő összegért kelt el egy aukción.