Valamikor a nyolcvanas évek derekán láttam először, egy házibuliban. A házibulit a jelen ifjúságának valahogy úgy kell elképzelnie, hogy az egybegyűltek beszélgettek, táncoltak, legyalulták a szóban forgó lakóingatlant, menetrendszerűen kiszállt a rendőrség, reggel pedig a házigazda kissé enerváltan találgatta, hogy ki az a négy ismeretlen meztelen ember a fürdőkádjában. Volt az egészben valami beltenyészetbe hajló fülledt közösségiség. Amit akkor láttam a púpos tévén VHS minőségben, az tökéletesen passzolt a hangulathoz. Egy megveszekedett őrült ugrált és üvöltött a képernyőn, a színpad előtt hasonló állapotban lévő japánok értelmezték újra a szamuráj erkölcsöt. Az énekest Nick Cave-nek hívták, arra már nem emlékszem, hogy a Boys Next Doorral, a Birthday Partyval, vagy már a Bad Seeds-szel tolta, nem is érdekes, nem tudtam levenni róla a szememet. Ez itt már tényleg a világvége, gondoltam, de addig is míg bekövetkezik konkrétan, van egy új emberem őszentsége Jim Morrison után.
A világvége akkor komolyabb érdeklődés híján elmaradt és bár bizonyos szempontból azóta is tart, Nick Cave közben hatvan esztendős lett. Legutóbb egy remek kreatív dokumentumfilmben láttam, a koncert reménytelen, húszezer egy jegy az őszi bécsi, prágai, belgrádi fellépésekre. A Még egyszer, érzéssel című doksi viszont nagy élmény és bármikor megismételhető, most, hogy valahogy nyúlósnak tűnik az idő, ahogy Cave mondja rögtön az elején barátjának és zenésztársának, Warren Ellis-nek. A film 3D-ben, ám fekete-fehérben forgott, ami erős hatást gyakorol a nézőre és remekül illeszkedik Cave személyiségéhez. Azt is mondja még egy helyen, hogy minden múlt, jelen és jövő egyszerre történik, ami azért már Twin Peaks-i magasság, David Lynch-i mélység. Közötte örvény, benne Nick Cave hasadásaival és bizonyosságaival, Istenről, életről-halálról, nőkről és férfiakról, gyerekekről és családról, valamint Steve McQueenről. A szöveg, az viszi előre a világot, teszi még hozzá. És valóban. Ha elfogadjuk, (és miért ne tennénk), hogy a magas szinten művelt dalszöveg korunk költészete, Nick Cave az élő példa.
Egyébként is, amit Nick Cave csinál, az már rég nem rock and roll, ez itt a pokoli aranykor és ő nagyszerű kortársunk benne. És minden múlt, jelen, jövő egyszerre történik ugye. Cave persze sosem csupán rocksztár volt. Költő, regényíró, színész, túlélő, ilyenek. Haditudósító a földi pokolból. Megjárta többször. Alkohol, drogok, démonok és a legrosszabb, ami emberrel történhet, gyerekének elvesztése. Látnok, vátesz, próféciái rendre bejönnek, ami neki lehet a legborzasztóbb, ám tántoríthatatlan. Nyelvezete gyakran biblikus, egyszerre improvizatív, automatikus, ugyanakkor rendkívül tiszta. Nem kapkod. Két regényt írt, húsz év szünettel. Az És meglátá a szamár az Úrnak angyalát elementális, szinte színpadi erővel mutatja be egy világtól elzárt városban élő vallási szekta mindennapjait, ahová egy vándorprédikátor képében megérkezik maga a Gonosz. A Bunny Munro halála egy házaló ügynök és egyben felelőtlen apa és részeges szoknyavadász és fia kálváriájának története, kísérteties, megható, ugyanakkor meglepően mulatságos. Így kezdődik: Megátkoztak – gondolja Bunny Munro, ahogy egy pillanatra váratlanul felbuzog benne a magára ismerés, mellyel az életüket nemsokára bevégzők szembesülnek.
Igen, az a bizonyos mindent eldöntő első mondat, mint például: Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t. Nem hiába írta a Bunny Munróról Irvine Welsh, a Trainspotting szerzője, hogy olyan, mint ha összehoznánk Cormac McCarthyt, Franz Kafkát és Benny Hillt egy brightoni tengerparti panzióban, talán ők írhatták volna meg így ezt a könyvet. Az első párbeszéd ilyen: – Félek, Bunny – mondja Libby, a felesége. – Mitől félsz? Semmi okod a félelemre. – Mindentől. Mindentől félek.
Félelem, rettegés, szorongás. Ezek Nick Cave univerzumának kisbolygói. Meg a sajátunké is. Akkor mitől, hogy hazafelé nem vágjuk fel az ereinket hosszában a trolin? Alighanem a katarzis a megfejtés. Ami felborít, ugyanakkor megtisztít. Tisztítótűz, persze, már megint itt vagyunk, hol máshol. Legutóbbi hanglemeze, a Skeleton Tree maga a színtiszta fájdalom. A múlandóság, az idő, az emlékek összepréselése. Újabb, az érdekesnél talán komolyabb párhuzam David Lynch világával, mert véletlenek természetesen nincsenek, ezt maga Cave is megerősíti az említett dokumentumfilmben, a véletlen szerepéről szóló eszmefuttatásában. A csontvázszerű, remegő fa többször megjelenik a Twin Peaks 2017-es verziójában is. Közös, a kollektív tudattalanban elveszni látszó, majd fel-felbukkanó szimbólumkincsünk persze mindenki számára hozzáférhető, különösen ha jó a közvetítő, a médium. És Nick Cave a legnagyobb kincsvadászok egyike. És változatlanul az emberem.
