„A zene a szexről, a drogokról és az örömről szól”

Ötven és fél éve jelent meg minden idők egyik legradikálisabb poplemeze, a Velvet Underground & Nico.

1966-ban jelent meg Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámája. Ebben az évben halt meg Walt Disney, Buster Keaton és André Breton. Ekkor mondta Lennon a Beatlestől, hogy népszerűbbek Jézusnál. Az NBC-n levetítették az első Star Trek-epizódokat, de a negyedmillió, Vietnámban harcoló amerikai katona aligha látta őket. A foci-vb-t Anglia nyerte, a Miss America szépségversenyt pedig Deborah Irene Bryant. Megjelent A Mester és Margarita, a mozikban többek között a Nagyítást, az Andrej Rubljovot, A Jó, a Rossz és a Csúfot, valamint a Fahrenheit 451-et adták. A Beatles Revolvere, a Beach Boys Pet soundsa, Dylan Blonde on blonde-ja, a Mothers of Invention Freak out! című lemeze, valamint a Stones Aftermathja vezette az eladási listákat. És ebben az évben rögzítették a Velvet Underground bemutatkozó albumát is.

Első menedzserük szerint a zenekar csupa narkós svihákból állt. Jól ismerte patronáltjait. Lou Reed, John Cale, Sterling Morrison és Maureen Tucker húszas éveik közepén jártak abban az időben. Tablettákon és zabkásán éltek, és hogy meglegyen a mindennapi betevőjük, gyakran jártak vért adni, és előszeretettel pózoltak olcsó bulvárlapoknak. Gyönyörűek voltak és drogfüggők.

Lou Reedet New York Baudelaire-ének nevezték ismerősei, pedig a Lower East Side-on túl akkoriban a nevét sem hallotta még senki. A Velvet Underground egy esős város extravagáns szubkultúrájának hangulatát fogalmazta dalokba, nagyjából azt tették a zenében, amit Andy Warhol a festészetben és a filmművészetben. A teljes ismeretlenségből pár hónap alatt Warhol cirkuszának egyik legfőbb attrakciója lettek.

„A zene a szexről, a drogokról és az örömről szól” – tartotta Lou Reed, akinek dalszövegei is erről szóltak. Nem vacakolt azzal, hogy metaforafelhőbe kódolja az üzenetét. Ami a szívén, a száján. Így aztán nem is olyan meglepő, hogy a rádiók nem rajongtak a Heroin című dalukért, amelyben az énekes előbb hitvesének, aztán az élete értelmének nevezi a szám címében megnevezett szert, de nem számíthatott túl nagy publicitásra a szadomazo-jelenetet dramatizáló Venus in furs vagy a függőség és a toleranciaküszöb közti fordított arányosságot firtató I’m waiting for the man sem.

A Velvet Underground egy külvárosi szexregényből nyúlta a nevét. Debütáló lemezük ikonikus borítójára ki sem írták eredetileg. Merőben mást csináltak, mint korábban bármelyik popzenekar, ezért gyűlölték őket jóformán mindenhol, ahol játszottak. A pszichopaták Rolling Stonesának tartották a bandát. Ez önmagában nem biztos, hogy elég lett volna a kultusszá váláshoz. Ám Andy Warhol biztosra ment, a bőrkabátba bújt, napszemüveges dekadenskvartett elé odaállította ezért a teuton istennőt, az ördögi szépségű Nicót. A femme fatale-t. Vele lett teljes a kép.

Messze nem a legjobb a Velvet Underground & Nico című bemutatkozó album, viszont meggyőződésem szerint a valaha rögzített legradikálisabb lemez a poptörténelemben. Megdöbbentette és letaglózta az embereket. De ebben a dalszövegeken túl a hangzásnak is jócskán volt szerepe. A lemez pocsékul szól ugyan, de érződik rajta, hogy ezek a figurák nem viccelnek. Lou Reed homloklebenyi lobotómiát kért John Cale-től, és meg is kapta. A Sunday morning tüneményes dal esős másnapokra, a Venus in furs elátkozott country, a Run run run koszos rock and rollját pedig az All tomorrow’s parties követi, mint valami profán liturgia. A befejező European son a dalstruktúrát felbontó, totális őrület. Az ötven éve megjelent lemez hipnotikus hatása még ma is tart.