A Velvet Underground egy külvárosi szexregényből nyúlta a nevét. Debütáló lemezük ikonikus borítójára ki sem írták eredetileg. Merőben mást csináltak, mint korábban bármelyik popzenekar, ezért gyűlölték őket jóformán mindenhol, ahol játszottak. A pszichopaták Rolling Stonesának tartották a bandát. Ez önmagában nem biztos, hogy elég lett volna a kultusszá váláshoz. Ám Andy Warhol biztosra ment, a bőrkabátba bújt, napszemüveges dekadenskvartett elé odaállította ezért a teuton istennőt, az ördögi szépségű Nicót. A femme fatale-t. Vele lett teljes a kép.
Messze nem a legjobb a Velvet Underground & Nico című bemutatkozó album, viszont meggyőződésem szerint a valaha rögzített legradikálisabb lemez a poptörténelemben. Megdöbbentette és letaglózta az embereket. De ebben a dalszövegeken túl a hangzásnak is jócskán volt szerepe. A lemez pocsékul szól ugyan, de érződik rajta, hogy ezek a figurák nem viccelnek. Lou Reed homloklebenyi lobotómiát kért John Cale-től, és meg is kapta. A Sunday morning tüneményes dal esős másnapokra, a Venus in furs elátkozott country, a Run run run koszos rock and rollját pedig az All tomorrow’s parties követi, mint valami profán liturgia. A befejező European son a dalstruktúrát felbontó, totális őrület. Az ötven éve megjelent lemez hipnotikus hatása még ma is tart.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!