Kezdetben volt a csönd. Nem tartott túl sokáig. Attól fogva ugyanis, hogy az ég mennyezetén röpdöső madarakat, vízi- és csúszó-mászó, rohangáló és vijjogó állatokat teremtett az Isten, hangos lett a világ. Ez a negyedik napon történt, s bár ennek jó ideje már, a hangzavar azóta is tart. És a világ el sem csendesedik feltehetően, amíg az apokalipszis lovasainak patája által keltett visszhang valami kietlen, ember utáni kőszirten véget nem ér. Mit tehetünk? Hallgatunk.
Hangokat hallani félelem és öröm, hangokat rögzíteni kihívás. A középkor óta tiszteletre méltó, magasan kvalifikált férfiak igyekeztek fogságba ejteni a hangot, s bosszankodtak, amikor kudarcot vallottak újra és újra. Egy ravasz tekintetű XVI. századi polihisztor, Giovanni Battista della Porta egy jókora csőbe beszélt bele, s igyekezett mihamarabb lezárni a nyílását, hogy a szavai benne is maradjanak. Mondandója elillant persze, és ebben feltehetően nem csak a reakcióideje lehetett ludas.
Pedig jó helyen keresgélt. Néhány száz évvel később Thomas Alva Edison ugyancsak egy csővel ért elvégre révbe. Egy kürtőskalácshoz hasonló hengerre feszített lágy ónfóliára vett fel egy dalt. Föltalálta a fonográfot. Az 1877-ben készült sistergő felvételen Menlo Park varázslója a Marikának volt egy barikája (Mary had a little lamb) kezdetű versikét dalolja derűsen, de hallatszik a felszabadult kacaja is. Sikerült! A fonográf azonban nem sokáig uralta a hanghordozók piacát. 1887-ben bejegyezték ugyanis Emil Berliner gramofon nevű szabadalmát. A gramofon síkba terítette a hangot. Pontosabban egy korong felületén létrehozott spirálmeneten rögzítette azt. Attól fogva a zenerajongók kezébe újabb bizonyíték került: a mindenség lapos. A baljósan sötét korongokat ráadásul tárolni és másolni is egyszerűbb volt a fonográflemezeknél. Csoda-e, ha a His Master’s Voice elhíresült emblémáján egy Nipper nevű terrierkeverék már egy gramofon tölcséréből hallgatja a gazdája hangját?
A lemezekre eredetileg három-négy percnyi műsor fért, aztán használni kezdték a túlfelüket is. Sercegve felsírt a B oldal. Régen tényleg minden jobb volt, kivéve talán a rögzített hang minőségét. Pár évtizeddel később lassabban kezdtek pörögni a korongok (percenként 33 és 1/3 fordulatot tettek), és a tű sem karcolt már olyan erővel, az eredetileg komolyzenei kompozíciókhoz igazított LP pedig a könnyűzenében is nagy siker lett. Felvirradt a bakelitkorszak. És tulajdonképpen tart ma is. A következő hetekben a mikrobarázdák között tervezünk bolyongani ezért, s a kor pár fontos hozadékát hallgatni újra. Töltsenek egy pohár bort, és igazítsák a helyükre a tűket. Tegyük fel!
