Hiú remények a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” után

Alexander Rahr politológus a felmenők 1917 utáni viszontagságairól, a kivándoroltak lelkületéről és az orosz forradalmakról.

– Bár az élet nem ismeri a feltételes módot, azért játsszunk el a gondolattal: merre fordul a Rahr család sorsa, ha nincs 1917 októbere?
– A családom hatalmas csapásként élte meg 1917 októberét. Apám ágán mai kifejezéssel élve sikeres üzletemberekről beszélhetünk. Nem volt nemesi címük, de kereskedőként a gazdaság fejlesztéséért tett erőfeszítéseik elismeréseként az Orosz Birodalom tiszteletben álló alattvalói voltak. Apám nagyapja például a Lubjanka 2.-ben, az állambiztonsági szolgálatok későbbi központjában székelő Rosszija biztosítótársaság moszkvai fiókjának vezérigazgatója volt. Az októberi forradalom után a család már csak észt-dán neve miatt is a gyanús elemek kategóriájába került. A nagyapámat azzal vádolták, hogy norvég kém, mert külföldiekkel beszélgetett, s ha nem utazik el néhány napra, lágerben végzi. Apám unokatestvére az októberi napokban ezredesként a lefortovói laktanya parancsnokaként harcolt a bolsevikok ellen a kadétjai élén, majd részt vett a Kreml védelmében is. Ebből is világosan látszik, hogy száz éve bizony kisiklott a Rahr család élete.

– A bolsevikok különös kegyetlenséggel és szisztematikusan számoltak le az orosz értelmiséggel. Miért, amikor a vezetőik jelentős része is ebből a társadalmi rétegből jött?
– Ebben az időben nagy változások zajlottak Európában. A monarchiát sok helyen a polgári rend váltotta fel, de sehol nem volt ekkora öldöklés, mint Oroszországban. A Lenin, Sztálin és Trockij fémjelezte bolsevik politika alapja azonban a terror volt. Enélkül nem tudtak volna hatalmon maradni, hiszen nemcsak a monarchistákkal, de olyan demokratikus csoportokkal is meg kellett küzdeniük, mint az eszerek, a kadetok vagy a mensevikek.

– Oroszországot tömegesen hagyták el a bolsevik uralmat elutasító népcsoportok. Nagyjából kétmillió emberről van szó. Ez a kivándorlás főleg a nemesség képviselőit, a katonatiszteket, a kozákokat, a cári hivatalnokokat, az egyháziakat és a tehetősebb kereskedőket érintette. A Rahr családnak sem volt soká maradása Oroszországban. A polgárháború után nem sokkal, 1924-ben a felmenői mint osztályellenség a Baltikumban találták magukat
– Nagyapám Lettországban kapott munkát, így a család egészen 1941-ig ott élt.

– S milyen kapcsolatuk maradt Oroszországgal?
– Akkor még nem volt lezárva a határ, s lett útlevéllel apám többször is járt Moszkvában. Az orosz kultúra hatása a Baltikumban erős volt. Apám például mesélte, hogy a lakosság fele kulturális értelemben Moszkva, míg a másik fele Berlin felé orientálódott. Amikor a Vörös Hadsereg bevonult, elsőként itt is lemészárolta az értelmiséget, különösen a német származásúakat. De nem mindenki fogadta ellenségesen a szovjet hadsereget. Sőt, sokan várták, abban reménykedve, hogy megvédi majd őket Hitlertől.

– S mennyire hittek a visszatérésben?
– Mint Belgrádtól Párizson át Berlinig az egész orosz emigráció, ők is hittek ebben. Úgy gondolták, a kommunista rendszer hamarosan összeomlik, hiszen a nép nem támogatja. Sokan ebben a reményben éltek a második világháborúig, sőt egyesek még tovább is.

– Mai szemmel nézve álomvilágban éltek
– Visszatekintve ebben hinni tényleg naivitás volt. Akkor azonban ez messze nem volt olyan egyértelmű. Gondoljunk csak bele, Sztálin feladta a világforradalom eszméjét, a kommunizmus helyébe az orosz nacionalizmus bizonyos elemeit is befogadó birodalmi gondolkodás lépett. Az emigráció ezt látva Sztálinnal és a kommunizmussal leszámoló, a februári forradalom elveihez visszatérő katonai puccsban reménykedett.

– Ha már a februári forradalmat említette, nem gondolja, hogy Kerenszkijék határozatlansága is utat nyitott a bolsevikok előtt?
– A monarchia bukása után jól, a polgári, demokratikus fejlődés irányába haladt az átalakulás. A háború folytatása miatt azonban egyre nagyobb volt az elégedetlenség. Egyre többen szöktek el a frontról, s lassan már a tisztek sem értették, miért harcolnak még. 1917 nyarán Kornyilovnak volt az utolsó esélye a rendteremtésre, a hadsereg erre tett kísérlete azonban kudarcba fulladt. Az ezután eluralkodó káoszban a bolsevikok a populista várakozások hullámára felülve már bemasíroztak a hatalomba.

– Térjünk vissza a fehéremigrációhoz, amelynek az apai és az anyai Orehov-ágon is több ismert alakját ismerhetjük. Az elvesztett polgárháború után sokan fegyverrel a kézben hagyták el Oroszországot
– S nem is mentek messze, csak Belgrádig, hiszen abban reménykedtek, hogy itt áttelelnek, s immár nyugati segítséggel leverik a bolsevikokat. Persze ez naivitás volt, mert nem értették meg, miért is vesztettek. Például azt, hogy az egyik fehértábornok monarchista volt, a másik a monarchia ellen lépett fel, miközben Trockijék nagyon is jól látták, mit akar a nép. Ennek megfelelően olyan jelszavakkal álltak elő, hogy le a burzsujokkal, le a háborúval. S nemcsak ígértek, hanem meg is félemlítettek. Ez ellen az emigrációból már nem lehetett semmit tenni.

– Mikor ismerte fel az emigráció, hogy a hajó elment, és tette át a központját Belgrádból Párizsba, Berlinbe, Prágába?
– Belgrád után paradox módon az egykori ellenség fővárosa, Berlin, majd Párizs lett a központ. Virágzott az orosz kultúra, újságok, folyóiratok tömege jelent meg, különböző társaságokat alakítottak, több Nobel-díjast is adtak a világnak, s a még a cárok által épített ortodox templomokba jártak. Kis orosz szigetek alakultak ki Európában. Orosznak tartották magukat, nem asszimilálódtak, és várták a hazatérést. Jellemző, hogy a világválság, a német gazdaság összeomlása után szinte az egész berlini emigráció hazatért. Becsapta őket, hogy otthon virágzott a NEP [új gazdasági politika], hiszen a húszas évek minden volt, csak nem klasszikus szocializmus.

– Ez is a naivitásról árulkodik, hiszen a hazatértek nagy részét kivégezték
– Ez így van. Akik tudtak, újra emigráltak. Csak már nem Németországba, ahol közben hatalomra jutott Hitler. Ekkor lett Párizs a migráció központja, s ahogy erősödött a háború előérzete, megindult a kivándorlás Amerikába.

– A Rahr családnak 1941-ben az utolsó hajón sikerült elmenekülnie a Baltikumból, és Németországban beolvadt az ottani fehéremigrációba. Azonban egyik oldalról a bolsevikok, a másikról a nácik között találta magát. Hogy élték ezt túl?
– Nehezen. Nagyon nehezen. Ahogy nem mérték fel a bolsevikok erejét, úgy nem gondolták azt sem, hogy Hitler ilyen szörnyűségekre lesz képes. El sem tudták képzelni, hogy ilyen kultúrnemzet, mint a német, ennyire elállatiasodik. Utólag már okosak lehetünk, de akkor sokan nem tudták elképzelni sem, hogy idáig süllyedhet az ember. Azt gondolták, hogy ez is gyorsan elmúlik, Hitler észhez tér, és az élet visszazökken a normális kerékvágásba. A Molotov–Ribbentrop-paktum is bizodalommal töltötte el a balti németeket, akiknek egyébként sem nagyon volt más választásuk. Jellemző, hogy amikor a család megérkezett Németországba, senki sem vette fel az állampolgárságot. Közben naiv módon mindannyian politikával foglalkoztak, abban reménykedve, hogy jön majd egy erő, amely Hitlert és Sztálint is eltakarítja. Ezt tűzte a zászlajára a fehéremigránsok szervezete, a Népi Munkásszövetség, amelynek röpcéduláit megtalálta apámnál a Gestapo, és emiatt koncentrációs táborba került a háború végén.

– Tehát az emigráció nemcsak reménykedett, de harcolt is, immár két diktatúra ellen. Hogyan tudott élni ilyen sokáig a remény?
– Egyre lazább lett a kapcsolat az anyaországgal, egyre kevesebb információ jutott el nyugatra, és az emigráció még kevésbé értette meg, hogy a kommunizmusnak van társadalmi támogatottsága. Főképp azon generációk körében, amelyek már ebbe születtek bele. Ezek az emberek így szocializálódtak, szemükben a rendszer nem a terrort, hanem például a tanulási lehetőséget jelentette. A gazdaság is kezdett kiegyenesedni, javultak az életkörülmények. Ezt nyugaton nem látták, s nem is nagyon akarták látni. Azt hitték, az orosz nép azt várja, hogy egyszer majd meghal Sztálin. Hát nem!

– Ön az emigráció harmadik generációjához tartozik. A sors ugyan úgy hozta, hogy Tajvanon született, de Németországban nőtt fel, tanult, és itt is él. Orosznak vagy németnek tartja magát?
– Én már itt szocializálódtam, ám egy orosz emigráns családban, ezáltal az orosz hagyományokat, kultúrát megőrizve nőttem fel. Ezért aztán németnek és orosznak is tartom magam. Egyedülálló lehetőség egyszerre lenni itt is és ott is. Sokáig úgy gondoltam, az ilyen emberek, mint én is, hidakat építhetnek a népek, a kultúrák között. Aztán az utóbbi években sajnos kiderült, hogy az ilyen emberek senkinek sem kellenek. A Kelet és a Nyugat között újra kiéleződött konfliktus választásra kényszerít mindenkit. Ez nem jó.

– Ezzel a családi háttérrel aligha meglepő, hogy kelet-európai tanulmányokat folytatott, s apjához hasonlóan a Szabad Európa Rádiónak kezdett el dolgozni
– Nem akartam kizárólag az emigránsirodalommal foglalkozni, régi katonadalokat énekelni, s zászlókkal masírozni. A tudomány érdekelt, így a Kelet-Európával foglalkozó kutatásokban régi hagyományokkal rendelkező, e téren akkor nyugaton a Helsinki Egyetem mellett legsikeresebb Müncheni Állami Egyetemen szereztem diplomát. Szerencsém volt, mert kiváló professzoroktól tanulhattam, s a tudomány felől közelítettem a Szovjetunióhoz és az orosz történelemhez. S persze a Nyugathoz is, amely sok hibát elkövetett e két világ közötti kapcsolatok alakításában. Nem vagyok tehát zászlókkal hadonászó fanatikus, aki érzelmi alapon közelít Oroszországhoz. Előbb kutattam, vizsgálódtam, majd több könyvet is írtam az orosz politikáról. A Szovjetunió felbomlása után azonnal elutaztam Oroszországba, ahol tudományos körökben kezdtem el forgolódni, konferenciákat szervezni, kapcsolatokat építeni, s itt megtaláltam a helyemet.

– Ha azzal kezdtük a beszélgetést, hogy miként alakult volna a Rahr család élete 1917 nélkül, akkor fejezzük be azzal: Oroszország mit vesztett és nyert ezzel a két forradalommal?
– Sorsdöntő hibák sora vezetett idáig. Kezdve attól, hogy II. Miklós nagyon gyenge uralkodónak bizonyult. Be kellett volna vezetnie az alkotmányos monarchiát még a század elején. Egész Európa átalakult, és Oroszország nem maradhatott egyedüliként abszolút monarchia. Miklós gyenge volt a hatalom megtartásához, s ahhoz is, hogy reformokat indítson el. Így a katasztrófát hozta Oroszországra. Ha II. Sándor vagy I. Péter ekkor a cár, nincs október. Győzött volna a februári forradalom, s a cár megérti, hogy Európa többi országához hasonlóan itt is létre kell hozni a demokratikus parlamentet. A monarchia megmaradásának nem volt esélye, a februári forradalom pedig egy lényegében középosztály, valódi polgárság nélküli, feudális viszonyok között élő agrárországban ítéltetett bukásra. Az októberi forradalom pedig maga volt a katasztrófa. A francia forradalom is véres volt, de utána más eszmékkel beoltva európai, fejlődő irányt vett. Az októberi forradalom ezzel szemben megragadt a terror szintjén, s sem Oroszországnak, sem pedig a világnak nem hozott semmi jót. Nem több, mint egy fordulat, s nem is marad meg úgy az emlékezetben, mint a francia forradalom. Ez száz év távolából már tisztán látszik. A Nyugat nem ismeri el még a pozitívumait sem, s igyekszik inkább elfelejteni.

– Mintha az orosz hatalom sem nagyon akarna emlékezni a száz évvel ezelőtt történtekre. Miért?
– Putyin világosan látja, hogy 1917 októbere törést hozott az orosz társadalomban, terrorhoz vezetett. Az Orosz Birodalom nem a legszebb arcát mutatta, a kommunista rendszer pedig magától összeomlott. A Nyugat csak nevet rajta, mondván, Oroszország nyolcvan évig beteg volt. Az oroszok azonban nem törölhetnek ki csak úgy nyolcvan évet a történelmükből. Már csak azért sem, mert ehhez a nyolc évtizedhez hozzátartozik az iparosítás, egyfajta modernizáció, s az is, hogy Gagarin az űrbe repült. Az októberi forradalmat tehát ma nem dicsőítik, ám azt sem mondhatják, hogy ami utána jött, abban minden rossz volt.