„Nem tiltakoznék amiatt, ha Ungvár felett magyar zászló lengene”

Az új hidegháború áldozatának tartja magát Oleg Bondarenko, az EU-ból lengyel döntésre kitiltott moszkvai politológus. Interjú.

– Ez manapság sokaknak nem tetszik. Mit gondol, miért?
– A fő oka ennek az, hogy a jelenlegi európai elit túlnyomó többsége az amerikai érdekek kiszolgálója. A német fősodor a washingtoni konszenzus hálójában vergődik, szintén ennek köszönhetően lehetett a semmiből elnök Macron, és ezen érdekek mentén golyózták ki anno Strauss-Kahnt. Csak néhány olyan önálló, az országa érdekeit képviselő politikust tudok megnevezni, mint a magyar kormányfő vagy az új osztrák kabinet vezetői.  Az európai elit megújulás előtt áll, s az alternatívák már az osztrák FPÖ-től a német AfD-ig mindenütt megjelentek.

– Mondja, miért érdeklődik Oroszország oly látványosan az európai radikálisok iránt? Csak azért, mert ezek az erők szimpatizálnak Putyinnal?
– Nem nevezném ezeket az erőket radikálisnak. A német Baloldal vagy az AfD, az osztrák Szabadság Párt például nem radikális. Fogalmazhatunk inkább úgy, hogy a szemben a teljesen Amerikának alárendelt fősodorral, önállóan gondolkodnak. Oroszország érthető módon tárgyal azokkal, akik nem tekinthetők az Egyesült Államok meghosszabbított kezének. Persze mindenkivel kell beszélgetni, csak van, akivel nem érdemes.

– Az, hogy az utóbbi időben az EU-ból kitiltott oroszok között egyre több az újságíró és politológus, az információs háború fokozódásával magyarázható. Mi változott meg ezen a „fronton”?
– Mindenekelőtt az, hogy megtört a Nyugat információs monopóliuma. Oroszország megkésve, de megjelent ezen a harcmezőn. Félnek az RT-től, a Sputniktól. Félnek attól, hogy nem ők mondják ki az igazságot. Rávilágít például valaki arra, hogy Putyin legnagyobb ellenfele a választásokon nem a nyugati sajtóban hősként kezelt Navalnij, hanem Grugyinyin. Nem lehet a vágyakat valóságként bemutatni, figyelmen kívül hagyva Navalnij büntetett előéletét, és azt a tényt, hogy nemegyszer a Kreml kártyáiból játszik. S hogy mennyire félnek, mutatja az én történetem is. A lengyeleknek nem tetszik, ha az orosz kutatók együttműködnek a németekkel. Én ezt tettem a német választások idején. Azt sem akarják, hogy az olasz szenátusban közvetlenül orosz politológusoktól hallják, mi is a valós helyzet Európa keleti felében. Ehelyett ugyanazt teszik a velük egyet nem értőkkel, mint egykor a szovjet rendszer.

– Tény tehát, hogy Oroszország felvette a kesztyűt az információs fronton is
– Ez tény, de nem gondolom, hogy annyira aktív lenne, mint arról beszélnek. Továbbra is túlságosan puha az álláspontja. A másik oldaléhoz képest mindenképpen. Megengedi, hogy gúnyolódjanak rajta, ami megengedhetetlen. Vegyük az én esetemet. Válaszként lengyel politológusokat kéne kitiltani Oroszországból. Remélem, sor kerül erre.

– Az AfD-vel vagy a Die Linkével ápolt kapcsolata aligha tetszik a német hatalomnak, mégis a lengyelek tiltották ki. Miért Varsó és a balti államok járnak az élen az orosz újságírók, politológusok és politikusok szankcionálásában?
– A történelmi terhek mellett megint csak Amerika kezét látom ebben. Ezek az államok Washington leghűségesebb kiszolgálói. Utoljára 2015-ben jártam Lengyelországban, amellyel soha nem volt konfliktusom, sőt: az országaink között lévő történelmi ellentéteket figyelembe véve visszafogottan viszonyultam hozzá. Tíz éven át állandó meghívottja voltam a krynicai gazdasági fórumnak, részt vettem Varsóban a volínyi mészárlásról szóló film bemutatóján.  Ami a kitiltást illeti, úgy gondolom, hogy Varsó az Ukrajnával kapcsolatos határozott és soha nem titkolt álláspontom miatt teszi meg ezt a szívességet. Ha valakire veszélyt jelent, amit én gondolok, az kétségkívül Ukrajna. Mint annyi oroszt, engem is sok szál fűz Ukrajnához, 8 éven dolgoztam Kijevben, valamint a négy évvel ezelőtti lezajlott puccshoz finoman szólva sem viszonyultam közömbösen. Minden tőlem telhetőt megtettem például az „orosz tavasz” sikeréért. Megfigyelőként ott voltam a krími népszavazáson és a luhanszki valamint a donecki választásokon, konferenciát szerveztem több kutatótársammal Luhanszkban az akkori helyzetről. Emellett felhívtam a figyelmet az ukrán nacionalizmusban rejlő veszélyekre, s minden lehetséges alkalommal elmondtam például európai barátaimnak is, hogy a Krím miért Oroszország szerves része. Azt is vallom, hogy Lengyelország, Románia, Magyarország és Oroszország érdekei a kisebbségek kérdésében azonosak. Nem tiltakoznék amiatt, ha Lviv fölött lengyel, Ungvár felett magyar, Csernovci fölött pedig román zászló lengne. Kérdés, kell-e ez az említett országoknak. No ezt nem tudják Ukrajnában megbocsátani, Varsó pedig egy mesterségesen kreált érdek nevében áll helyettük bosszút.

– Azt tehát normálisnak tartja, hogy Ukrajnában az új hatalom nem szereti, persona non gratának nyilvánítja, de hogy jön ehhez Lengyelország. Jól értem?
– Igen. Éppen ezért nem értem, amikor valamiféle titkos ügynöknek tartanak. Hogy Ukrajnáról mit gondolok, nyíltan elmondtam mindig.