Befektetés vagy pótcselekvés?

A Nyugat-Balkán integrációjának fölgyorsításával előremenekül az Európai Unió.

Ha ránézünk a térképre, logikusnak látszik az uniós tagországok által körülvett régió integrálása. Európa versenyképességét ez a lépés annak ellenére erősíti, hogy felzárkóztatásuk még sok pénzbe és munkába kerül. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a térségben történelmi, kulturális közelsége és geostratégiai okok miatt az elmúlt években érezhetően megerősítette a befolyását Oroszország, Törökország, Kína, de még Szaúd-Arábia is. Az egyik vezetéket, a másik utat és vasutat, míg a harmadik mecseteket és hidakat épít. Eközben a térség legnagyobb tőkebefektetője és kereskedelmi partnere, az EU mintha elaludt volna. A csatlakozási dátum kissé kockázatos megjelölésével viszont most egyértelműen jelezte, hogy egyáltalán nem mondott le a Nyugat-Balkánról. Az egyértelmű akaratot az eddig évi egymilliárd eurós támogatás növelése mellett az is jelzi, hogy a bővítés felgyorsításának kinyilvánítása után uniós vezetők sora utazik a térségbe.

Szerbia és Montenegró, a két legelőbbre tartó ország után Albániával, majd később a többiekkel is megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. A korrupciót, a bűnözést és a piacgazdaság állapotát nézve nyilvánvaló, hogy a tagságra 2025-ig még a két éllovas sem lesz kész. Ennél is fontosabb, hogy valahogy megoldódjanak az etnikai alapú konfliktusok. A köztük lévő hatalmas különbségek ellenére célszerű volna a hat országot egyszerre fölvenni, hogy később a már bejutottak ne vétózhassák meg szomszédjaik tagságát. De addig az EU-nak is meg kell teremtenie a feltételeket. Például olyan intézményrendszert kell kialakítania, amely 33 tagország kiszolgálására képes. Mégpedig úgy, hogy közben nem nyitja ki az alkotmány átírásával Pandóra szelencéjét. Emellett fejben is készen kell állni. A bővítés politikai döntés kérdése, és az Európai Unió geostratégiai érdekeinek mindent felül kell írniuk.

A Juncker által vázolt terv megvalósulása ennek járulékos átalakításaival együtt feltételezi, hogy a 2020-as évek közepére az Európai Unió bejelentkezik a világpolitikai pólus szerepére. Ehhez persze az érdekek alapján újra kell gondolni a transzatlanti viszonyt, normalizálni a kapcsolatokat Oroszországgal, közben megtalálni a bővítésből egyelőre mindenképp kimaradó Ukrajna és Törökország stabil helyét az eurázsiai geopolitikai térség e két pólusa között. Ebben segíthet, hogy a Nyugat-Balkán országai a nyugati tagoknál elkötelezettebbek a keleti szomszédság stabilizálása iránt, így az unión belül a kérdés pragmatikus megközelítésének táborát gyarapíthatják. De ez a bővítés csakis úgy erősítheti Európát, ha az képes lesz rugalmasan kezelni belső különbségeit, és nem szakad ketté végletesen.