Kelet-Ukrajnában három évvel a minszki megállapodás után is feszült a helyzet. A tűzszünet meglehetősen ingatag; a rendezés kereteit meghatározó dokumentum pontjainak teljesítése egyre távolibbnak látszik. Ukrajna ugyanis érezhetően mind nagyobb tehernek érzi a kedvezőtlen katonai körülmények között aláírt, számára kétségkívül előnytelen szerződést, így az Egyesült Államok hallgatólagos támogatásával folyik a csendes kihátrálás a minszki folyamatból. Ennek egyik mozzanataként értékelhető Donald Trump amerikai elnöknek az a felvetése, hogy a Donbaszról folyó tárgyalások helyszínét tegyék át Minszkből Asztanába. De távolodik Minszktől az „ideiglenesen megszállt területekről” szóló, Oroszországot agresszorként megjelölő, és a megállapodással ellentétben a konfliktus részeseként kezelő ukrán törvény is.
Eközben óvatos optimizmusra adhatnak okot az ENSZ-békefenntartók telepítését célzó moszkvai javaslatról az orosz és az amerikai megbízott, Vlagyiszlav Szurkov és Kurt Volker között folyó, legutóbb január végén Dubajban tartott tárgyalások, a Donbasz különleges státusát rögzítő ukrán törvény érvényességének meghosszabbítása, valamint a múlt év végén végrehajtott fogolycsere is. Az úgynevezett normandiai formátum – Németország, Franciaország, Ukrajna és Oroszország – külügyminisztereinek a pénteken kezdődő müncheni biztonságpolitikai konferencia keretében tartandó találkozóján tehát lesz miről beszélni. Mindenekelőtt meg kell erősíteni a 2015-ös minszki jegyzőkönyvet (Minszk II.), és az e tárgyalási keret folytatása melletti kiállást. Ez persze formálisan meg is történik, mert abban minden érintett egyetért, hogy hosszú távon a minszki megállapodásnak nincs alternatívája. Csakhogy közben – mint arra már utaltunk – a folyamat leült, a felek pedig inkább távolodnak a megegyezés pontjainak teljesítésétől. Érezhetően kezd eközben belefáradni a válság rendezésébe a két, az utóbbi időben ráadásul saját belső problémáival elfoglalt európai hatalom is. Erősödik ugyanakkor az Egyesült Államoknak a konfliktusra gyakorolt, immár a fegyverszállításokban is megmutatkozó hatása. Ezt mindennél jobban mutatja Szurkov és Volker egyeztetéseinek egyre gyakoribbá válása. El kell tehát dönteni, hogy Amerika milyen szerepet kapjon a rendezésben. A jelenlegi helyzet mindenkinek megfelel, de elég hatékony-e? Formálisan Európa belügyeként kezeli a válságot, miközben a fontos kérdések sokszor Moszkva és Washington között dőlnek el.
Ezeket a kérdéseket már csak azért is érdemes volna tisztázni, mert a jövőt tekintve nem lehetünk optimisták. Nem segíti ugyanis a kibontakozást a nemzetközi helyzet romlása, a Nyugat és Oroszország között megnövekedett feszültség. Végképp megromlott a viszony Moszkva és Washington között, valamint Oroszország nyomás alatt tartásának egyik legfőbb eszköze Ukrajna. Az ukrán konfliktuson alapulnak a Moszkvával szemben bevezetett, manapság pedig inkább kiterjesztett szankciók, és ez önmagában nem engedi a Donbasz körüli feszültség oldódását. De gátolják a kibontakozást belpolitikai tényezők is. Választások előtt áll Oroszország, ahol a nacionalista felhangoktól sem mentes hazafias lelkesedés, a krími konszenzus összezárta a társadalmat Vlagyimir Putyin mögött. De a választások éve lesz 2019 Ukrajnában is, ahol a hatalom szintén érdekelt a nacionalista hangulat fenntartásában. A horvát forgatókönyv lemásolására, a Donbasz katonai erővel való integrálására Kijevnek a növekvő amerikai támogatások ellenére sincs elegendő ereje, de ahhoz már van muníció és önbizalom is, hogy fokozza a nyomást Doneckre.
És ezzel a kör be is zárult. A minszki megállapodásból egyre többen lépnének ki, ám még mindig ez tűnik a leghatékonyabb eszköznek a konfliktus keretek közt tartására. A türelmetleneket pedig érdemes emlékeztetni a hasonló konfliktusokra, hiszen a Dnyeszteren túl és Karabahban 24, Abháziában 22, Nyugat-Szaharában 27, Cipruson pedig már 44 hosszú éve folyik a konfliktus „megoldása”.
