Ez az érvelés azonban zárójelbe teszi azt a mintegy három évszázadot, amelynek következtében a félsziget mára egyértelműen orosz többségű, s ezek az emberek „hazatérésként” élték meg a négy éve történteket. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy 1991 után a független Ukrajna nem fordított elég figyelmet a Krímre, amely így egyáltalán nem fejlődött s egyfajta „szovjet skanzenként” rekedt meg. – Azért azt se felejtsük el, hogy miért alakult így a helyzet. Az oroszok fokozatosan kiszorították a tatárokat a Krímből. Igen, az ukrán hatalom követett el 1991 után hibákat, ám ez senkit nem jogosít fel az agresszióra – vág vissza Brajlovszkij, aki szerint a területről dönteni csak az őslakosoknak lett volna joga. A sokat emlegetett Koszovóval szemben egy másik párhuzamot hoz fel, megjegyezve, ha Európa a spanyol alkotmányra hivatkozva a katalán népszavazást elveti, akkor nem ismerheti el az ukrán jogot megkerülő krími referendumot sem.
Kérdéseket vet fel, miért nem próbálta meg egyáltalán megvédeni a Krímet Ukrajna. – Kaotikus volt a helyzet, nem lehetett kizárni a szabotázs lehetőségét, romokban volt a hadsereg, miközben a Krímben ott volt az orosz bázis 10-15 ezer elitkatonával. De a nemzetközi közösség is arra kérte az új hatalmat, hogy ne folyjon vér – magyarázza Hennagyij Marsak politológus, az Ukrajnai Prizma nevű külpolitikai intézet elnöke, odaszúrva, hogy akkor most Európa segítsen rendezni a kérdést. Az elemző nem vitatja, hogy a történtek nem érthetők meg a geopolitikai kontextus nélkül, ám úgy véli, ennek boncolgatása csak eltereli a figyelmet a lényegről. – Igen, Ukrajna fölött egymásnak feszültek a nagyok, de nem két katonai tömb, hanem két világnézet, két értékrend – jegyzi meg Marsak, végül azonban keserűen rábólint arra, hogy a világ az értékekről beszél, de az érdekek alapján cselekszik.
