A teljes titoktartás mellett összeállított 4001-es számú szerelvény a bolsevik vezetéssel és a népi küldöttekkel a kupékban, valamint száz lett lövész kíséretében este 10 órakor indult el Petrográdból Moszkva felé. Az Izvesztyija című napilapban ennek kapcsán csupán annyi jelent meg, hogy az Összoroszországi Küldöttek Szovjetje, azaz tanácsa Moszkvában tart kihelyezett ülést, amelyen beszámol munkájáról a bolsevik kormány. A francia katonai attasé azonban már 1918 márciusának első napjaiban jelentette Párizsba, hogy a kormány hamarosan átköltözik Moszkvába, míg a vezérkar valószínűleg Nyizsnyij Novgorodba.
A döntést Lenin még február 22-én meghozta, amikor a bolsevikokhoz az elsők között átállt cári tábornok, Mihail Boncs-Brujevics vezetésével a vezérkari főnök stábja tájékoztatta arról, hogy a két irányból védtelen Petrográd szinte mágnesként vonzza a németeket. A Néva partján maradt Grigorij Zinovjev ekkor még csak „ideiglenes” költözésről beszélt. Abban reménykedett, hogy „a berlini proletariátus majd segít abban, hogy a kormány visszatérhessen a forradalom bölcsőjébe, a vörös Petrográdba”. A bolsevik vezetés ugyanakkor a világforradalom kedvezőtlen alakulása esetén azt sem zárta ki, hogy a fővárost a Volgán vagy az Urálon túlra kell áthelyezni. Erre a világforradalom elbukása ellenére sem volt szükség, ám 1918 tavaszán Moszkva harmadszor is Oroszhon fővárosa lett.
Az első orosz fővárosnak a politikai központtá soha nem váló, regionális kereskedelmi központ jellegét azonban sokáig megőrző Velikij Novgorodot tartják, amely mellett a Ladoga-tó környéke felett ellenőrzést szerző varég (viking) vezér, Rurik felépítette a Holmgardnak nevezett erődítményét. A legrégebbi orosz évkönyv, a Régmúlt idők krónikája (Poveszty vremennih let) ugyan említést tesz arról is, hogy az Oroszországban a 17. századig uralkodó dinasztiát megalapító Rurik első székhelye még Ladogában volt, 1862-ben azonban az orosz államiság ezer évének tiszteletére mégis csak a novgorodi Szófia katedrálissal szemben emeltek emlékművet.
Alig telt el két évtized, amikor a Rurikot követő Oleg lemészárolva vetélytársait, Kijevbe tette át a székhelyét. A kereszténység felvétele után itt, a Kijevi Rusz központjában rendezte be rezidenciáját a pátriárka is. Kijev tehát vallási központtá is válik, s ettől fogva emlegetik az orosz városok anyjaként. A feudális széttagoltság idején Kijev ugyan formálisan megtartja vezető szerepét, ám minden fejedelemnek megvan a maga székvárosa. Az állandósuló belharcok végképp felőrlik Kijevet, és Jurij Dolgorukij fia, Andrej Bogoljubszkij 1157-ben nemcsak kirabolja, de Vlagyimirt teszi meg az első számú orosz várossá.
A kereskedelmi utak áthelyeződésével meggyengülő Kijevet Batu kán hadjárata fosztja meg végképp a fővárosi rangtól, majd 1299-ben már Makszim metropolita is Vlagyimirba teszi át a székhelyét. Közben 1318-tól először áll moszkvai fejedelem Vlagyimir élén, Ivan Kalita idején a Makszimot követő Pjotr metropolita pedig már 1325-től Moszkvából irányítja az egyházat. Aztán 1389-ben Dmitrij Donszkoj egyesíti a moszkvai és a vlagyimiri fejedelemséget, és a fővárossá Moszkva válik, két apró kitérővel egészen a 18. század elejéig. Ivan Groznij a 16. század második felében a Moszkva melletti rezidenciájából uralkodik, 1654–55-ben pedig a fővárosban tomboló kolerajárványt Alekszej Mihajlovics cár és a metropolita a Kremlből Vjazmába költözve vészelik át.
Moszkva vezető szerepe a 16–17. század folyamán megkérdőjelezhetetlen, Nagy Péter azonban nem szereti a város patriarchális hangulatát. Amszterdamot másolva a mocsáron épít igazi európai várost a Néva torkolatában. S mivel itt él, a poltavai győzelem után 1710-től egyre többen követik őt Szankt-Petyerburgba, amely az általa megtestesített modernizáció és külpolitikai sikerek szimbólumává válik. Éppen ezért unokája, II. Péter a fősodorral ment szembe, amikor 1728-ban visszaköltöztette az udvart Moszkvába. Hirtelen bekövetkezett halála után 1732-ben aztán újra a Néva parti város lett Oroszország szíve.
A klímája mellett azonban Pétervárnak volt még egy gyenge pontja. Mégpedig az, hogy a birodalom perifériáján helyezkedett el. Ennek addig nem volt igazán stratégiai jelentősége, amíg a Baltikum, Lengyelország és Finnország is Oroszország része volt, 1915-től azonban Petrográd egyre kevésbé volt biztonságos. Így aztán Lenin ugyanolyan könnyen lemondott róla, mint 200 évvel korábban Nagy Péter Moszkváról. Valahol itt, 1915-ben kell keresni Pétervár hanyatlásának okait is.
A „nagy visszavonulás” nemcsak a főváros nyakára hozta a németeket, de az 1917 októberébe torkolló romboló folyamatok sorát indította el a hátországban. Így aztán messze nem az volt az egyetlen probléma, hogy Petrográd 1918-ra frontváros lett. Előtte ugyanis még a „forradalom bölcsőjévé” vált. A szociális robbanás bacilusa beette magát a birodalom szívébe. Az ideiglenes kormányt vezető Alekszandr Kerenszkij túlságosan későn vette észre, hogy a forradalommal megfertőzött Pityer veszélyt jelent minden hatalomra, így a főváros Moszkvába költöztetésére már nem maradt ideje. A bolsevik fordulat előbb bekövetkezett, minthogy a miniszterek becsomagolták volna a bőröndjeiket. A népbiztosok először úgy gondolták, hogy a „forradalom bölcsőjében” az ő helyzetük jóval kényelmesebb lesz, ám hamar rájöttek, hogy a legfőbb veszély nem is a németek felől fenyegeti a hatalmukat. A gazdasági összeomlás és a forradalom frontról beszivárgó szellemi vírusa előbb-utóbb őket is maga alá temeti. Ezért tették át a székhelyüket sietve a múltban megrekedt, patriarchális, ellenforradalmi Moszkvába, amely mindvégig megmaradt azért Oroszország szívének.
A német veszélytől a bolsevikok Breszt-Litovszk után vissza is költözhettek volna Petrográdba, de nem tették. A maradás mellett szólt, hogy míg Petrográdot könnyen el lehetett vágni az ország többi részétől, addig Moszkva volt az ország közlekedési infrastruktúrájának legfőbb csomópontja. S a német egységeket hiába dobták át a nyugati frontra, elkezdődött a polgárháború, amelyben döntő faktor volt a mobilitás. Ezt a rugalmasságot a vasút biztosította, ennek pedig a szíve Moszkva volt. Enélkül nem lehetett volna a Vörös Hadsereg stábja Trockij páncélvonatán. De legalább ilyen fontos tényező volt a döntésben, hogy Petrográd egyre kevésbé volt biztonságos. Az 1917 októberében a forradalom támaszának számító városi szovjet egyre inkább az előrelépés gátja lett. A tanácsnak és a különböző frakcióknak alárendelt katonai egységek ugyanis a forradalmi retorika leple alatt mind nyíltabban váltak banditákká. Erővel leverni őket nem tudták vagy nem akarták, így egyszerűbb volt otthagyni őket, hogy forrjanak a saját levükben. Ugyanígy a régi-új főváros mellett szóló érv volt, hogy létre kellett hozni az állam új intézményeit, ez pedig az új hatalommal szemben bojkottot hirdető pityeri állami alkalmazottakkal nehéz lett volna. Könnyebb volt mindent új lappal kezdeni egy új helyen, mint megtörni a 40 ezer petrográdi sztrájkolót.
Moszkva azonban 200 évi szunnyadás után finoman szólva sem állt készen a fővárosi funkciók ellátására. Leginkább az infrastruktúra hiányzott a nagyszámú csinovnyik gárda fogadására. Az új státushoz a polgárháború és a nélkülözés közepette kellett alkalmazkodni. Hellyel-közzel jártak a villamosok, a vízvezeték rendszer siralmas állapotban volt, s hiányoztak az állami intézményekhez az épületek. A népbiztosok a város néhány elegáns szállodáját, a Nacionalt, a Metropolt és a Kontinentalt alakították át hivataloknak, s egyben ott is laktak. A nagyobb rendezvényeket pedig a Nagyszínházban tartották.
A polgárháború végével aztán előbb megkezdődött a lerombolt, rossz állapotú épületek helyreállítása, majd új lakások építése, s már 1924-ben megszülettek az első tervek a metróra, amelynek építéséhez aztán a 30-as években tértek vissza. A múlt század 20-as éveinek közepére Moszkva élni kezdett, lüktetett, s a következő hét évtizedben több hullámban modernizálódva igazi nagyvárossá vált. Az 1920-ban még csak egymilliós város mára 15-szörösére duzzadt, s az utóbbi másfél évtizedben különösen felgyorsult építkezések révén sokadszor átalakulva immár nemcsak Oroszország arca, de a világ egyik meghatározó megapolisza is.
