A fegyverexport nem csupán üzlet, hanem a politikai célok elérésének egyik fontos eszköze is. Egyre inkább érti ezt az ebben a szférában idáig csendesen meghúzódó és csak lassan előrearaszoló Kína is. Így már 2012-ben kilökte az első ötösből Nagy-Britanniát, és az igazán nagyoktól elhalászva az üzletet immár még előbbre tör. Eme ambíciói erősen árnyalják a felszínen és a geopolitikai kérdésekben látványos kínai–orosz szövetséget is.
A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) legutóbbi jelentése szerint a hagyományos fegyverzetek és a speciális haditechnika exportja terén örök első, s a hadihajóit, rakétáit általában politikai és ideológiai feltételekhez kötött csomagban árusító Egyesült Államok mögött mind nagyobb léptekkel jön föl Kína. Peking 2013 és 2017 között az előző ötéves ciklushoz képest, látókörébe negyvennyolc országot bevonva, 38 százalékkal növelte a haditechnikai eladásait. Ezzel már megelőzte – igaz, éppen hogy – a negyvennyolc állammal kereskedő Oroszországot.
Érdemes megvizsgálni, hogy mely országokba irányul mindenekelőtt a kínai haditechnikai export. E listán 1991 óta az első helyet Pakisztán foglalja el, amely némi hullámzással, de a régi szövetséges Egyesült Államokat háttérbe szorítva felszívja a kínai hadiexport 35-55 százalékát. Peking legnagyobb előnye, hogy csupán a pénzt kéri, nem támaszt emberi jogi kérdésekben feltételeket. Természetesen Kína is szem előtt tartja saját nemzeti érdekeit, így amíg az ellenségem ellensége a barátom alapon Iszlámábádot támogatja, addig Washington ugyanebből a megfontolásból Újdelhit részesíti előnyben. A kínai fegyverzet és haditechnika második legnagyobb vásárlója Banglades, a dobogó harmadik fokán hagyományosan Mianmar állt egészen a közelmúltig, hiszen az elmúlt öt évben 10 százalékos növekedést elérve megelőzte Algéria, amely Bangladessel közösen a kínai exportnövekedés legfőbb mozgatója volt.
Nem mellesleg ebből is látszik, hogy Kína egyre inkább sérti Oroszország érdekeit is, hiszen Algéria az orosz haditechnikai exportból is 10 százalékkal részesedve éppen dobogós. Még nagyobb veszélyt jelent Moszkvára nézve Peking étvágyának megnövekedése az ázsiai és afrikai régióban, amelyekre a kínai fegyverexport 72, illetve 21 százaléka esik. Moszkva szempontjából ennél is aggasztóbb, hogy Kína már az olyan hagyományos orosz piacokon is megjelent, mint Venezuela és a posztszovjet térség, és jelentős mértékben akadályozza a Rosoboronexport indonéziai terveit is. Erre a versengésre jó példa az is, hogy a közép-hatótávolságú légvédelmi rakétarendszerre kiírt 3 milliárd eurós török tendert az orosz Triumffal szemben a kínai HQ-9 komplexum nyerte. Washington nyomására azonban Ankara kénytelen volt felbontani a szerződést, hiszen ez az üzlet Amerika szemében olyan volt, mintha valamelyik NATO-tagország Irántól vagy Észak-Koreától venne rakétákat.
A dolog érdekessége még, hogy a kínai HQ-9 lényegében az orosz Sz-300-as rendszer reinkarnációja. Peking még a kilencvenes évek elején bevásárolt ebből a sorozatból, amelyet nem utolsósorban arra használt, hogy lemásolja, illetve az amerikai Patriotökből nyert „tapasztalatokkal” együtt a fejlesztéseibe beépítse. Kína úgy tudja kijátszani a „nagyokat” – beleértve az európaiakat is –, hogy egyrészt lekoppintja a fejlesztéseiket, majd saját arculatára szabva jóval olcsóbban kínálja ezeket a rendszereket a piacon. Így aztán azok a fejlődő országok, amelyek anyagi vagy politikai okokból nem képesek megvásárolni mondjuk a francia vagy az orosz fegyverzeteket, a leegyszerűsített másolataikat, a „speciális” kínai verziókat veszik meg.
