A legnyugatibb végvár

1913-ban kelt útra ez a szépségesen színezett fraknói képes levelezőlap, ami alkonyi pompájában mutatja az Esterházyak fészkét.

Fraknó ódon fellegvára ma Ausztria egyik éke és turistalátványossága. Az egykori nyugat-magyarországi erősség alig néhány kilométerre fekszik a jelenlegi magyar–osztrák határtól, attól a mesterséges mezsgyétől, amelynek létét különösen nehéz volt megemészteni a nagy háború utáni országdaraboló időkben. Mint a Burgenlandi indiánok című publicisztikámban is írtam nemrég, Fraknót illetően is arról a jogtalanul elvett területről beszélünk, „arról a Magyarországból kivágott mesterséges földsávról, amiből szláv korridort akartak fabrikálni az első világháború után, ám az akkori »Vörösausztria« 1918-ban igényt formált erre a területre, s 1921-re sikerrel átjátszotta magának majdnem teljes egészében a kívánt zsákmányt. Annak ellenére tette ezt, hogy szövetségesek, bajtársak voltunk a világégésben.”

1913-ban kelt útra ez a szépségesen színezett fraknói képes levelezőlap, ami alkonyi pompájában mutatja az Esterházyak fészkét. Akkoriban még azt tanulták a gyermekek az iskolákban, hogy Magyarország nyugati természetes határai a Lajta folyó és a Rozália-hegység. Az a hepehupás vonulat, ahol a csodás épségben megmaradt fraknói erősség egy szikláról letekint a Kisalföldre. Amikor ránézünk erre a 108 éves lapra, vagy utazásaink során eljutunk ide, ahol ma is egészen kivételes műtárgyakat őriznek a falak, jusson eszünkbe az is, hogy milyen felemelő lenne, ha hasonló épségű magyar várak hálózata sorjázhatna a teljes Kárpát-medencében.

Sorozatunk 27. részében felfedi magát az első berettyóújfalui képeslap 1900-ból.

Borítókép: Kétnyelvű fraknóvári képeslap 1913-ból (Balázs D. Attila gyűjteménye)

A sorozat további epizódjait ITT tekintheti meg.