„Szabadegyetem” a váci börtönben

A Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége szegedi alapítója szerint a karhatalom véletlenül segített nekik. 1956-ra emlékezünk.

A szegedi egyetemisták a MEFESZ hivatalos megalapítása után követeléseiket is megfogalmazták. Az orosz nyelv fakultatívvá tétele mellett az egyetemi autonómia megteremtése volt az egyetlen, amely oktatási kérdéssel foglalkozott. Egyébként sajtószabadságot, szabad, demokratikus választásokat, a szovjet csapatok kivonását követelték, a parasztok számára a beszolgáltatási rendszer megszüntetését, a halálbüntetés eltörlését a politikai ügyekben, illetve március 15-e nemzeti ünneppé tételét. Követelték emellett Nagy Imre és Lukács György beválasztását a központi vezetőségbe, és Rákosi Mátyásék felelősségre vonását.
Az október 20-i gyűlésen azt is eldöntötték a szegedi egyetemisták, hogy követeket küldenek Budapestre, Pécsre, Debrecenbe, Veszprémbe, illetve minden nagyobb egyetemi városba. Kiss Tamást Budapestre, a Műszaki Egyetemre küldték. Október 22-én meglepve tapasztalta, hogy a Műegyetemen diákgyűlés van, amelyet a párt és a DISZ szervezett. – Egy héten belül másodszor játszott a kezünk alá a hatalom, bár nyilván nem ez volt a szándéka. De ugyanez volt a helyzet minden felsőoktatási intézményben, ahova eljutottak a küldötteink: a már eleve elkészített pulpitusra kellett felállnunk, és elmondanunk, hogy mit csináltunk Szegeden – mondta Kiss Tamás.

A nyugdíjas jogász szerint egyébként éppen ez az, ami a mostani megemlékezésekből kimarad. Szerinte méltatlanul keveset foglalkozunk ma azzal, hogy mi történt 1956 októberében Budapesten kívül. Kiss Tamás a MEFESZ szegedi megalapítása mellett fontosnak tartja azt is, hogy október 23-án Debrecenben órákkal a budapestiek előtt az utcára vonultak az egyetemisták. – A fővárosban még minden nyugodt volt, még senki nem csinált semmit, amikor Debrecenben a karhatalmisták már tüzet nyitottak az egyetemistákra – hangsúlyozta. Ő maga egyébként Budapesten volt október 23-án, mint fogalmazott, a fővárosban ragadt. Végig ott volt az egyetemisták felvonulásán, ott volt a Magyar Rádiónál, illetve a Kossuth téren is, ahol Nagy Imre próbált beszélni az emberekhez. Azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy nem volt fegyvere.
Október 30-án tértek vissza Szegedre, ahol már egyetemi nemzetőröket választottak. November
5-én, a szegedi nemzetőrparancsnok, Lazur Barna utasítására tették le a fegyvert. November közepétől néhány társával Kádár-ellenes röpiratokat gyártottak, de december végén ezt is befejezték, mert látták, hogy már nincs értelme csinálni.

Kiss Tamás január elején, amikor megkezdődött az oktatás az egyetemen, visszajött a városba. Albérletben lakott a Római körúton, főbérlője azzal fogadta, hogy meneküljön, mert már egy teherautónyi pufajkás kereste. A következő hónapokat bujkálással töltötte, családtagoknál, barátoknál, ismerősöknél húzta meg magát. 1957 áprilisában hallotta, hogy az egyetemen fegyelmi eljárást akarnak indítani ellene. – Akkor arra gondoltam, hogy egy fegyelmi eljárással milyen könnyen megúszom az egészet, így megint visszajöttem Szegedre. A karon azonban azt mondták, hogy semmilyen fegyelmi tárgyalás nincsen. Amikor kijöttem az épületből, két civil ruhás jött oda hozzám, kérdezték, hogy én vagyok-e Kiss Tamás, és letartóztattak – mesélte. Mint mondta, szerencséje volt, hogy csak ekkor tartóztatták le, mert a nagy veréseket így megúszta, ’57 nyarán már nem voltak olyan brutálisak a karhatalmisták.

Előzetes letartóztatásban kilenc hónapot töltött a szegedi Csillag börtönben. Nyolc évet kapott, ami szerinte ugyancsak a szerencsének köszönhető. Egy középkorú, szakérettségivel rendelkező pártvezető volt ugyanis az ügyében a bíró, aki szerinte korrekt módon vezette le a tárgyalást. Mint mondta, olvasta később a bírónő nyilatkozatát, és kiderült: megpróbálták felelősségre vonni a túl enyhe ítélet miatt, de mivel pártvezető volt, mondhatta, hogy „elvtársak, én vagyok a bíró, én döntök”. Végül három évet töltött börtönben. Az ítélet után Kiss Vácra került, ahol zárkatársaival tulajdonképpen jól érezték magukat. – Olyan volt, mint egy szabadegyetem, volt közöttünk filozófus, gépészmérnök, jogász, bölcsész, és mivel mindannyian ’56 miatt ültünk, ugyanúgy is gondolkodtunk – mondta. Az igazi büntetés szerinte nem is ez volt, hanem a börtönéveket követő harmincévnyi másodrendű állampolgárság és a kitaszítottság. Kifejtette, a zárkatársakkal, más ötvenhatosokkal csak ritkán és csak egyesével tudtak találkozni, mert megfigyelték őket, elsősorban azért, hogy nehogy szervezkedni kezdjenek.

Az ’56-os eseményekben részt nem vevőkkel pedig azért nem alakíthatott ki szorosabb kapcsolatot, mert nem akarta őket kellemetlen helyzetbe hozni. – Ha valakivel hosszabb időn át beszélgettem volna például a munkahelyemen, másnap már biztosan ott lettek volna nála a III/III-asok, hogy kifaggassák: miért beszélget velem, a rendszer ellenségével – magyarázta Kiss Tamás. A férfi egyébként azután, hogy letelt a mellékbüntetésként kiszabott tíz éves eltiltása, kérvényezte, hogy elvégezhesse a jogi egyetemet. Levelezőn, munka mellett fejezte be, és végül vállalati jogászként dolgozott. Mint mondta, ügyvédként, bíróként, pláne ügyészként nem engedték volna dolgozni, bár ilyen munkát abban a rendszerben nem is vállalt volna, ha véletlenül lehetősége lett is volna rá.

És hogy miért robbanhatott ki a forradalom az egyetemisták szervezkedése nyomán? Kiss Tamás szerint azért, mert egyetlen dologban akkor ugyanazt akarta az országban mindenki: a diktatúra megszüntetését. Abban szerinte nem volt egyetértés, mi legyen utána, hogy ki legyen a miniszterelnök, de az akkori helyzet az értelmiségiek, a munkások és a parasztok számára egyformán rossz volt. Ugyanúgy nem tudták, ha este lefekszenek aludni, reggelre letartóztatják-e őket valamiért, vagy sem, hogy miért ítélnek valakit életfogytig tartó börtönre, vagy éppen miért akasztanak fel valakit.