Így nézett ki a kisnemesből lett diktátor országa

Míg nálunk a kommunizmus dühöngött, a spanyoloknak Franco jutott. Íme, a Caudillo diktatúrájának 40 éve.

A Caudillónak – vezérnek – is hívott tábornok végül többek között a hozzá hű afrikai csapatok bevetésével, falangista csapatokkal, valamint német és olasz önkéntesek segítségével csikarta ki a győzelmet a világ kommunista önkéntesei által támogatott köztársasági milicisták felett.

1939. április 1-jén Francóék végül bevették Madridot, és ezzel véget ért a polgárháború.

Ahogy várható volt, a Harmadik Birodalom benyújtotta a számlát a Caudillónak a háborúba belépését kérve, azonban erre végül nem került sor.

Franco akkora árat kért a valós részvételért – hatalmas gyarmati területek és tízezernyi szállítójárművet –, amelyet Hitler nem volt hajlandó megadni a gyengécske ország katonai erőiért cserébe.

Franco antikommunista meggyőződésből a Kék Hadosztály mintegy 48 ezer önkéntesével támogatta a keleti fronton a németek harcát. Ugyanakkor jelentős támogatást kapott az angolszász hatalmaktól deklarált semlegességéért és a Gibraltári-szoros le nem zárásáért cserébe. A Caudillo hátországa is kissé ingatag volt, sok falangista semlegessége, a királypártiak viszont tengelybarátsága miatt szőttek összeesküvéseket ellene. 1942-től, amikor már egyre valószínűbbnek látszott a németek veresége, Franco több tengelybarát kulcsemberét leváltotta, és – főleg 1943–44 után – óvatos manőverezéssel kezdett közeledni a szövetségesek felé.

Franco elutasította a köztársaság, és – sokáig – a monarchia visszaállítását. Bár sem a jaltai, sem a Párizs környéki békekonferenciákra nem hívták meg, és az ENSZ-be sem nyert felvételt, Franco ezt remekül el tudta adni „a külső hatalmak támadásaiként”, miközben világossá vált, hogy a demokratikus nyugati hatalmak tevőlegesen nem fogják támogatni a Caudillo ellenzékét.

Így a szétforgácsolt hazai és emigráns köztársasági erők nem jelentettek veszélyt, saját széthúzó táborát pedig azzal tartotta sakkban, hogy folyamatosan azt sulykolta: vagy egységesen felsorakoznak mögötte, vagy visszatérnek „a vörösök”. Rendszerének három alappillére, a katolikus egyház, a hadsereg és az állampárt elég erős támogatást adott az önállósodni vágyó falangisták letöréséhez vagy a monarchisták félreállításához. A kommunizmus elleni harc jegyében számos, a rendszer ellen gerillaharcot folytató, korábban bebörtönzött baloldalit is kivégeztetett, magát pedig úgy jellemezte, hogy

„Én vagyok az őrszem, akit sosem váltanak le.”

A negyvenes évek végén már nem vetette el a monarchia visszaállításának ötletét, sőt: hatalma megerősítésére és imázsának javítására 1947-ben sikeres népszavazást tartott az általa bejelentett utódlási törvény kapcsán (királyi utódja lesz – mondta –, de az utódlás idejét nem jelölte ki). Később meggyőzte a trónörököst, hogy fiát, a későbbi János Károly királyt Spanyolországában neveltesse.

A Caudillo az 50-es, 60-as években a Nyugat védőbástyájának képében tetszelgett. Franco harcos antikommunizmusával (mint az ’56-os magyaroknak felajánlott katonai támogatás, amellyel hazájában és nyugaton is komoly szimpátiát keltett) és kikerülhetetlen geopolitikai helyzetével végül is elfogadható partnerré vált a hidegháború idején. Amerika és a nyugati világ befogadta köreibe, kölcsönöket folyósított, cserébe katonai támaszpontokat létesített spanyol földön, nyíltak a nyugati követségek. Csökkent a gazdasági elszigeteltség, fellendült az idegenforgalom, ami létfontosságú volt a gazdaságilag gyenge lábakon álló országnak.

Így a spanyol gazdaság az 50-es, 60-as évek fordulójakor látványos fellendülésbe kezdett, és hosszas előszobáztatás után 1970-ben felvették őket az EU elődjét jelentő Európai Gazdasági Közösségbe. Franco a hatvanas években már a béke letéteményese helyett a jólét és gazdagság megteremtőjeként tetszelgett, de – eltekintve a névlegesen újranyitott parlamenttől és néhány erősen korlátozott választástól – a rendszer továbbra is erősen antidemokratikus maradt.

A 60-as években a tiltakozások újabb hulláma kezdődött, amelyben már egyházi szervezetek is részt vettek, mi több, a Vatikánból is bírálatok érték a Caudillót, ami megdöbbentette. 1966-ban újabb manipulált népszavazással legitimálta hatalomban maradását, és utódját, János Károly herceget is csak hosszas unszolás után volt hajlandó megnevezni.

A 70-es években már egymást érték a demokráciát követelő tüntetések, a baszk szeparatisták merényletei, vezető kormánytisztviselők lemondási hulláma. A rendszer recsegett-ropogott, melyre végül Franco 1975. november 20-án bekövetkezett halála mérte a végső csapást. A Caudillo utolsó üzenetében mindenkitől bocsánatot kért, és János Károly iránti hűségre szólította fel az ország népét.

Francót uralkodói pompával temették el, ezután pedig megkezdődött az ország valódi demokratizálódási folyamata.