Mielőtt azonban nekikezdenénk az október 10-én megjelent kötet „istenítésének” (várják ki, megérdemli!), kénytelenek vagyunk rámutatni néhány hibájára. Szinte minden történetet úgy harangoz be a portrék legelején, mintha a kötet legjobbjai lennének. Ez némileg zavaró, Mata Hari esetében például mindenképp, mert az ő sztorija számomra nem tűnt olyan izgalmasnak, ám őt valóban nem szabadott volna kihagyni a Kémek krémjéből. Emellett a szövegre ráfért volna még némi gondozás, itt-ott helyesírási hibákkal, a múlt és jelen idő gyakori váltakozásával találkozhatunk olvasás közben, és ugyan ez csak a hozzám hasonló, szőrszálhasogató olvasóknak szúr szemet, azért ott van a nyomtatott lapokon.
Na de ettől függetlenül remek, irodalmi szintű szövegeket olvashatunk a kötetben, amelyben olyan kémekről is hallhatunk, akikről itthon szinte soha, pedig rendkívül izgalmas a sztorijuk. (Itt következik némi szpojlerveszély.) Ott van például a nyitó portré Karl Schulmeisterről: a német származású ügyeskedőből csempész lett, majd a napóleoni rendszer egyik szuperkémje és bécsi rendőrfőnöke, aki egy alkalommal magyar nemesnek adta ki magát, így segített a franciáknak elfoglalni egy osztrák várat. Kiderül az is az olvasók számára, mennyire fontos a szexualitás a kémkedéstörténetben, ám ennek oka nem annyira a spionok libidójának mértékében, mint inkább az emberiség szexualitáshoz való hozzáállásában keresendő.
Számomra a legjobb történet nem Berijáé, Eddie Chapmané vagy az előző kategória Csimborasszóját képviselő Kitty Szaloné, hanem Az igazi Trebitsché. A név Rejtő Jenő legtöbbet idézett regényéből, a Piszkos Fred, a kapitányból lehet ismerős, méghozzá azért, mert Rejtő kortársai között meglehetősen elterjedt volt az igazi Trebitschként való bemutatkozás. Mindenki irigyelte ugyanis azt a zseniális élettörténetet, amely Buzgó Mócsingnak, akarom mondani Trebitsch Ignácnak megadatott. Különféle vallások felkent papja volt, rengeteg országban járt, a világ több nagyhatalmának is szállított információkat és máig nem lehet biztosan tudni, mikor és hol is halt meg pontosan.
A blogposztokból lett könyvfejezetekben mégis az a legzseniálisabb, ahogy a szerző olykor dőlttel szedve kiszól az olvasóhoz. Néhol poénkodik, néhol adalékokat tesz hozzá a történetekhez, másutt pedig épp arról értekezik, miért nem fontos szólni bizonyos részletekről. Ám talán a legfontosabbak e kiszólások közül azok, amelyek a jelenkorra és a mostani magyar rendőrségre vonatkoznak. Tiboru manapság nem éppen rajongója egykori munkaadójának – az MNO-nak is beszélt már a kék egyenruhások bizonyos hiányosságairól –, és ez a Kémek krémjéből is kiderül. A Kitty Szalon-sztoriban például azt írja:
„A mai slampos magyar titokvédelmi viszonyokból kiindulva most mondhatják, hogy amit negyven ember tud, az maximum tíz percig maradhat titok. Ja: idehaza és mostanában.”
A temesvári születésű Tóth Tibor egykoron a tanúvédelmi programot is vezette, így van némi fogalma arról, miről is ír; kémsztorijait mégsem (csak) a magyar vonatkozások miatt érdemes olvasni, hanem azért, mert élvezetesek, olvasmányosak. Itt is van szex, mint A szürke ötven árnyalatában, de ehhez még fegyverek, államtitkok, le- és eltűnt birodalmak és izgalmak is társulnak a Kémek krémjében.
Tóth Tibor: Kémek krémje. Göncöl Kiadó, 2015. 336 oldal. 2940 forint.
