A csúcsdiplomata szintézise

Sok szempontból különleges kötet Henry Kissinger legutóbbi, magyarul nemrég megjelent könyve, a Világrend.

Amellett, hogy átfogó, mindenre kiterjedő művet alkotott, Henry Kissinger – aki lassan az elmúlt fél évszázad amerikai külpolitikájára volt és van hatással –, igyekezett pompásan egyensúlyozni elemzői és politikaformáló szerepei között. Ennek eredményeképp a konzervatív tudós – és közel negyvenfős stábja – a liberális külpolitikai gondolkodókkal ellentétben nem ad ötleteket, javaslatokat arra vonatkozóan, mit kellene tenni. A német születésű, már a II. világháború előtt New Yorkba emigrált csúcsdiplomata abban érdekelt, hogy olvasói minél tisztábban lássák át a nemzetközi helyzet komplexitását, és értsék, hogy a geopolitikai régiókban hogyan alakult korábban a nemzetközi rend, és ez milyen hatással van az egyes szereplők mai világrendben betöltött szerepére, viselkedésére. Ebből a szempontból rendkívül érdekes az iszlám világgal kapcsolatos fejezet. Ebben a többi között az áll: az iszlámot olyan meggyőződés hajtotta, hogy „egyesítheti az egész emberiséget, és békét hoz majd a világra, egyszerre volt vallás, multietnikus szuperállam és új világrend”.

Az egyes régiókról szóló fejezetek akár önálló kötetként is megállnák a helyüket, ám mivel sokszor röviden, tömören kellett fogalmaznia Kissingernek, túlzó egyszerűsítések, kisebb pontatlanságok találhatók a Világrendben. Ezt már Baranyi Tamás Péter történész, az Antall József Tudásközpont kutatási vezetője mondta a könyv budapesti bemutatóján. Ugyanitt hangzott el az is Németh Zsolttól, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnökétől, hogy a 90-es években készült Diplomácia végkicsengése túl pozitív lett abban a tekintetben, hogy egyáltalán szükség van-e diplomáciára. Kissinger a mostani kötetben megmutatta Németh Zsolt szerint, hogy továbbra is van létjogosultsága a területnek, ugyanis folyamatosan új problémák merülnek fel a külpolitikában.

De vajon ezúttal milyen a végkicsengése Kissinger könyvének? Az összkép nem túl pozitív, hiszen a már 92 éves tudós úgy véli, ha nem építik újjá a vesztfáliai világrend és az erőegyensúly elve nyomán a nemzetközi rendszert korunk államférfijai, nagy lesz a baj. Ebben az esetben „olyan érdekszférák alakulnak ki, amelyek sajátos nemzeti struktúrákon és kormányzási formákon alapulnak, így például a vesztfáliai modellnek a radikális iszlám verzióval kell megküzdenie” – írja a Nixon-kormány egykori külügyminisztere, aki egyrészt látja, hogy az USA katonai jelenléte sok esetben okoz válságokat, másrészt viszont abban érdekelt, hogy az Egyesült Államok továbbra is felelős szerepet töltsön be az új világrend kialakításában. Ám tudja: „a világrendet egyetlen ország sem tudja megvalósítani egyedül cselekedve”. Éppen ez az, ami miatt érdemes volna a magyar diplomácia minden szereplőjének végiglapozni a Világrendet: Magyarország is alakítója lehet az eseményeknek, ha helyesen méri fel az állapotokat, és képes érvényesíteni akaratát.