Bunkerbe dobott kézigránát Ungváry új könyve – Első rész

A Királyi Honvédség által Ukrajnában elkövetett bűntetteket, a partizánháborút dolgozta fel a történész.

A csaknem 500 oldalas kötet témája a magyar csapatok által megszállt területeken lezajlott véres események – ez főleg a partizánháborút és a holokausztot jelenti; valamint az ezeket 1945 után követő, durván félresiklott felelősségre vonás. Az MNO a budapesti egykori 1956-os Intézetben készített interjút Ungváry Krisztiánnal, aki könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy

ugyanakkor a történész elismerte, hogy

Arra az – eddig kevéssé fókuszált tényre – is rámutatott, hogy

Mint Ungváry elmondta, 1993-ban, véletlenül bukkant az első kapcsolódó iratokra a freiburgi német katonai levéltárban. A megszállás történetét korábban is érintette publikációiban, kutatásainak viszont új löketet adott Krausz Tamás 2013-as, hasonló című propagandisztikus könyve.

Krausz – Ungváry szerint – kritikátlanul átvette a katyni vérengzések eltusolására létrehozott szovjet Rendkívüli Állami Bizottság (RÁB) hazug propagandaanyagait, amely minden szovjetunióbeli civil áldozatért a tengelyhatalmakat tette felelőssé,

„mintha mindent a »gaz nácik« csináltak volna”

– mondta. Pedig rengeteg ember az ukrán–lengyel konfliktus során halt meg, vagy a partizánok gyilkolták le. Emellett, ahogy Ungváry könyvében olvasható, Krauszék gyakorlatilag azzal vádolták a német-magyar megszálló erőket, hogy eleve a szlávok kiirtásának szándékával érkeztek szovjet földre, ami annyira nem igaz, hogy a népirtás még a legfelső náci körökben is csak az egyik – igaz, Hitler által preferált – lehetséges forgatókönyvként szerepelt.

Persze – tette hozzá Ungváry – nem kérdés, hogy a náci Németország a rossz oldalon állt, ugyanakkor a Sztálin-féle Szovjetunió más területeken valakinek rosszabb volt; az egyiket nem lehet felmenteni a másik kárára – mondta.

A Harmadik Birodalom 1941. június 22-én támadta meg a Szovjetuniót, Magyarország öt nappal később csatlakozott hozzá a Kárpát-csoporttal. A honvédség megszálló tevékenysége német felkérésre ősszel vette kezdetét, főként a mai Ukrajna területén. Ebben először a Kárpát-csoport, majd a Keleti és a Nyugati Magyar Megszálló Csoport vett részt, de olykor a Donnál felvonultatott Második Magyar Hadsereg is kivette a részét a munkából. A nyugati csoportot sokszor baráti lakosság fogadta, a keletinek viszont egyből a partizánháborúban kellett helyt állnia. A kölcsönös kegyetlenkedésekkel járó megszállásnak végül a német hadsereg vereségei és a szovjet ellentámadás vetett véget, így ’44 őszére minden magyar haderőt visszavontak innen.

A keleti front mögötti terület megszállásában egyébként korántsem a magyar kontingens volt a legnagyobb: 1943 elején körülbelül 270 000 német, 90 000 magyar, 10 000 szlovák, 104 000 szovjet önkéntes (zászlóaljszintű kötelékekben német vezetéssel), 250 000 szovjet állampolgár (mint faluőr) szolgált – tehát az érintettek közel fele szovjet állampolgár volt.

Ungváry könyve értékelte az ez idő alatt zajló partizánháború veszteségeit is: az összes civil halott a megbízhatóbb német források szerint 250 ezer fő, a megszálló erők veszteségei 18 és 50 ezer között mozoghattak, ennek fele – a fenti okokból kifolyólag – szovjet állampolgár lehetett.

És hogy mi volt a rosszabb – a szovjet adminisztráció vagy a német megszállás –, az igencsak függött attól, hogy ki is volt az érintett. Ha az illető nem volt zsidó, vagy nem lakott nagyvárosban (ezeket a németek nem látták el élelemmel, így éheztek), akkor a német megszállást a kisebbik rossznak élhette meg – zsidóként viszont nyilván a legrosszabb szcenárió volt, hiszen őket általában a lakhelyük közelében legyilkolták.

Ugyanakkor nagyon sok múlott azon, hogy az a katonai parancsnok, aki helyben élet-halál ura volt, hogyan viselkedett a lakossággal: a teljes idilltől, közös focizástól a nagyon durva visszaélésig mindenre akadt példa. Minél kevésbé volt jelen partizánmozgalom, annál harmonikusabb volt a megszállók és a civilek élete, mint például Nyugat-Ukrajnában.

A megszállók közül általában a szigorúbban fogott németek jelentették a kisebbik rosszat a lakosság számára, náluk a lopásért is hadbíróság járt, a magyar és szlovák csapatoknál más volt a helyzet: lazább volt a gyeplő, a katonák nem voltak felkészítve a helyzetre, sem összeszokva, a tisztek sokszor nem is tudtak kommunikálni a legénység 40 százalékával, mert azok – nemzetiségiek lévén – nem beszéltek magyarul, így kilengésből is több akadt.

Hitler már a háború előtt eldöntötte, hogy a Szovjetunióval szemben semmiféle nemzetközi jogi normát nem tart be. Deklarálta: ott 30 millió ember „felesleges”, őket éhen kell halatni vagy deportálni. Ugyanakkor a Szovjetunió sem fogadta el a nemzetközi egyezményeket: foglyok kivégzésével, partizánháborúval, a felperzselt föld taktikájával operáltak – a német csapatok a bevonuláskor sokszor találtak vérben úszó börtönöket. Ezzel és a későbbi kegyetlenkedésekkel

„Sztálinék tudatosan hozzájárultak az erőszak elszabadulásához, pont azért, hogy a két oldal annyira gyűlölje egymást, hogy senki ne akarjon német fogságba esni, hanem harcoljon az utolsó töltényig”.

Ahogy Ungváry írta, a szovjet állampolgárok jelentős része gyűlölte a szovjethatalmat; ezért arra a kérdésre, hogy lett volna-e vonzereje, ha német protektorátus alatt kikiáltanak egy nemzeti orosz ellenkormányt, határozott igennel felelt. Hiszen a nácik hiába nem ígértek szinte semmit, sőt sokszor még az átállt partizánokat is lelőtték, még így is

„tömegesen vállalták szovjetek a harcot a németek oldalán; a Sztálingrádban bevetett német hadsereg 40 százaléka szovjet állampolgár volt”.

A helyzet komplexitását jellemző történet: egy német diák mesélte Ungvárynak, hogy amikor egy békeakció keretében Fehéroroszországban végzett önkéntes munkát, egy paraszt bácsi félrehívta, és azt mondta neki németül: „Hitler war gut” (Hitler jó volt). A történetben az a legrosszabb – hangsúlyozta a történész –, hogy ennek az embernek lehet, hogy tényleg a német megszállás volt a jobb.

A németek azonban azért sem tettek ígéretet ilyesmire, mert – ahogy az első világháborúban is – belerokkantak volna újabb milliók élelmezésébe. ’43 után pedig, amikor végül mégis rászánták magukat, már késő volt.

Arról a könyv is megemlékezik, hogy a partizánok kifejezetten népszerűtlenek voltak a lakosság körében, mivel első feladatuk minden helyben maradó vagyon – épület, élelmiszer, jószág – elpusztítása volt, hogy az ne kerülhessen a bevonuló németek kezébe. Ráadásul elsősorban később sem a németeket, hanem a lakosságot terrorizálták, hogy visszatartsák őket a kollaborációtól –

így a lakosság „náci üllő és szovjet kalapács közé került”.

A partizánok a már említett okokból megcsonkított, vagy karóba húzott német és magyar katonák holttesteivel provokálták a megszállókat, a beinduló erőszakspirál pedig teljesen elvadította egymástól a korábban akár barátságos lakosságot és a megszállókat.

Emellett a könyv szerint 1943-ban az erdőből 5500 partizán nézte végig tétlenül, ahogy Karjukova nagyközség lakosságát egy néhány száz fős megszálló csapat egy korábbi partizántámadás miatt lemészárolja.

Ilyen megtorlásokra főként azért került sor, mert a megszállóknak nem volt elég erejük a hajtóvadászatokhoz, ezért logikusan a partizánok utánpótlását próbálták elpusztítani és a lakosságot elrettenteni. Ungváry szerint az ilyen megtorló akciókban a magyarok részvételével száznál is több falu pusztult el. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy minden falu megsemmisítése mögött a megszállók álltak. Részadatok vannak csak: a brjanszki erdő térségében 1942 tavaszán például 65 falu pusztult el, ebből 59-et a magyarok, hatot a partizánok gyújtottak fel.

Kegyetlenségeket mindegyik hadviselő fél elkövetett, minél kevésbé érvényesült a fegyelem, annál többet és durvábbat –

„a módszerek nem sokban különböztek attól, amit most az Iszlám Állam részéről láthatunk”

– mondta Ungváry.

Nehéz lenne számszerűsíteni, hogy ki kínzott meg több embert: a partizánháborút természete szerint egyébként sem lehet kesztyűs kézzel megvívni. A partizánok között is voltak fegyelmezettebb egységek, míg például a német Dirlewanger-különítmény a legrosszabb szovjet halálbrigádokat is alulmúlta.

Az alábbi két kép is egy jellemző tragédia történetének két állomása: 1942 július 21-én Polnikovónál a partizánok legyilkoltak két magyar honvédet, mire a büntetőexpedíció elfogta, és kivégezte a tettesek állítólagos bűntársait, miután megásatták velük a saját sírjaikat.

És a megtorlás:

A közvéleményt leginkább foglalkoztató kérdés, hogy van-e összefüggés a szovjet megszállók által ’44–’45-ben hazánkban és a magyarok által a Szovjetunióban elkövetett bűncselekmények között. Ungváry leszögezte, hogy előbbiek esetében döntően nem a magyar megszállás miatti bosszúról volt szó, hiszen az egyszeri szovjet katonának általában fogalma sem volt ezekről a dolgokról: legfeljebb a propagandából tájékozódott.

Ungváry szerint a fő különbség az, hogy ahol nem volt partizánmozgalom a Szovjetunióban ’41–’44 között, ott a magyar megszállók bűncselekményei is inkább a fosztogatásra és nemi erőszakra redukálódtak,

„a szovjet hadsereg tagjai azonban később annak ellenére követtek el kivégzéseket Magyarországon, hogy nem szembesültek ellenük irányuló partizánmozgalommal”.

Emellett a szovjet hadsereg sokkal fegyelmezetlenebb is volt, a tisztek nem tudták a katonákat kordában tartani, és a felső vezetés is állatokként bánt velük, miért lettek volna ők jobbak a megszállt területek lakosságához? – tette fel a kérdést.

Interjúnk második felében Ungváry Krisztiánnal arról beszélgetünk, hogy

és olyan szenzitív kérdéseket is felteszünk, mint hogy

(A cikkben szereplő korabeli fotók egyébként a történész szakmai Facebook-oldaláról származnak, ahol számos személyes történet is olvasható,)