Keményen kiálltak a lengyelek a magyar ’56 mellett

„Le a Kádár-kormánnyal!” – üzenték a lengyel tüntetők, miután szétverték a szovjet konzulátust Szczeczinben.

Lengyel és magyar történészek idézték fel a kommunistaellenes felkeléseink, az azokat követő megtorlások és a lengyel–magyar szolidaritás történeteit a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) Diktatúrák sortüzei címmel megrendezett konferenciáján az Eötvös Loránd Tudományegyetemen csütörtökön.

Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke rámutatott: a kommunista diktatúra lényegéhez tartozott az erőszak alkalmazása, így a rendezvénynek nevet adó sortüzek is. Hiába ígért Kádár november 26-án félelem nélküli életet, már tíz nappal később, december 6-án a tömegbe lövetett a Nyugati téren. Zinner Tibor, a Veritas Történetkutató Intézet vezető kutatója arról beszélt, hogy a Kádár-kormány még jogi szempontból is illegitim volt, hiszen önmagát nevezte ki.

Ami a sortüzeket illeti, az ÁVH még az azokat lehetővé tévő szolgálati szabályzatot is megszegte 1956-ban – hívta fel a figyelmet Kahler Frigyes, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense. Eszerint tömegoszlatásnál a sikertelen felszólítás után először a levegőbe, utána a láb elé – ez az úgynevezett porzó sortűz –, majd lábra lehetett leadni sortüzet, testre célozni vagy megtorlásból lőni tilos volt, ahogy nehézfegyvereket: tankokat, ágyúkat, repülőgépeket sem volt szabad bevetni.

Ezeket a szabályokat jellemzően az ÁVH vette semmibe, az október 23. és 29. között eldördült 63 sortűzből mind a 12, halálos áldozattal járó esemény az államvédelmisekhez köthető – miközben a katonáknál még arra is volt példa, hogy megtagadták a tűzparancsot, például Várpalotán.

M. Kiss Sándor a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese szerint sok múlott a megyei vezetésen is, amely szintén kiadhatott tűzparancsot. Például Gyöngyösön a honvédség négy alkalommal is sortűzzel oszlatott, mindahányszor halálos áldozatok nélkül, a forradalom leverése utáni sortüzeket viszont – mint a Nyugati téri – már mind megtorló jelleg, szándékos kegyetlenség jellemezte. Erre bizonyíték az a jegyzőkönyvek szerint éppen Biszku Béla által idézgetett Lenin-szöveg, miszerint a fehérterrorra háromszoros vörösterrorral kell válaszolni, hiszen december közepére már teljes mellszélességgel állt ki a Kádár-kormány amellett, hogy márpedig a megmozdulások idején még a jogos sztrájkokban részt vevő munkások is ellenforradalmárnak minősülnek.

Varga László a munkástanácsok szerepét emlegette, és arról beszélt, hogy a forradalom leverése után miként akadályozták meg Kádárék, hogy az újjászerveződő munkástanácsok egyesüljenek, és hogyan tört meg a kezdetben még második hatalomként működő szervezetek ereje a szovjet tankok nyomása alatt, különösen Nagy Imre deportálása után. Jellemző a december 7-én Tatabányán összeülő munkástanácsok rangidős, a harmincas évek munkásmozgalmát is megjárt vezetőjének nyilatkozata a salgótarjáni sortűz után:

„Ilyen fasiszta erővel, mint ez a kormány, én még nem találkoztam!”

A munkástanácsokat a kormány december 9-én tiltatta be, aminek nyomán nem csak Magyarországon kezdődött általános sztrájk 11–12-én, de Lengyelországban is. Szczeczinben is ennek gőze robbant ki az üst alól 10-én – erről már a lengyel meghívottak beszéltek.

A sztálinista rendszer erőltetett fegyverkezése a lakosság ellátásának rovására folyt: irreális normákat kellett teljesíteniük a munkásoknak mindenféle kompenzáció nélkül, míg a propagandában minden ragyogott – mondta el Konrad Bialecki, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének kutatója. Kollégája, Pawel Sasanka ennek kapcsán hangsúlyozta, a sztálinista elnyomáshoz képest az enyhülésre reményt itt is a Szovjetunió Kommunista Pártja 5. kongresszusa adott, ahol Hruscsov elítélte a korábbi rezsim kegyetlenségét. 1956 nyarára már komoly viszályok osztották meg az Lengyel Egyesült Munkáspártot is, Boleslav Bierut első titkár pedig meghalt. Így végül – nem kis részben a nyári poznani megmozdulásoknak, illetve a varsói diákok és munkások támogatásának köszönhetően, gyakorlatilag puccsal – október közepén Wladyslaw Gomulka foglalta el Bierut helyét.

Ugyanis a desztalinizációs kongresszus hírére ébredeztek a hatalom által valójában elnyomott munkások is. Konrad Bialecki a poznani Joszif Sztálin Gyár dolgozóinak felkeléséről beszélt: a munkások évek óta hiába követeltek béremelést vagy méltányos bánásmódot, ezért – miután delegációjukat egy rövid sztrájk után Roman Fidel miniszter fogadta, de újra csak hitegette őket – 1956 júniusában utcára vonultak. Más munkások és az utcai járókelők is csatlakoztak hozzájuk, a százezres tömeg kenyeret, demokráciát, a vallásüldözés beszüntetését és az orosz csapatok kivonását követelte.

Elfoglalták a megyei pártbizottság épületét és a börtönt, ahonnan nem csak a rabokat engedték ki, de fegyvereket is szereztek, egy másik csoport a Szabad Európa Rádió adásait zavaró készülékeket pusztította el. A vezetés végül az elégtelen rendőrség helyett katonai erőket vetett be, az első csapatokat a felkelők megfutamították, végül 28–29-e estére sikerült visszafoglalnia a várost a hatalomnak. 57 ember halt meg, köztük 3 katona, 5 államvédelmis, és 15 tizennyolc éven aluli, a legfiatalabbnak, a tizenhárom éves Romek Strzalkowskinak a nevét egy tér őrzi, Mansfeld Péteréhez hasonlóan. Az események hivatalos narratívája a magyarhoz hasonlatos volt, „ellenforradalommal”, „fasisztákkal” és „német ejtőernyősökkel”. 700 embert le is tartóztattak, azonban a megváltozott politikai klíma miatt – a deszovjetizációt meghirdető Gomulka került hatalomra, aki az eseményeket a munkásság jogos lázadásának nevezte – végül csak tízegynéhány felkelőt ítéltek el, őket sem szigorúan.

A Lengyelországban a hatalomváltással járó enyhébb politikai légkört egyébként éppen az kényszerítette ki, hogy Gomulkában a nép a megmentőjét látta, így a vezetőt gúzsba kötötte saját nem kívánt népszerűsége, és nem léphetett fel egyből keményen a tömegekkel szemben. Ez tette egyébként lehetővé azt az elképesztő kiállást, amelyet a lengyelek a magyar forradalom mellett tanúsítottak – nem véletlenül rettegett Rákosi a „poznani provokációtól”. Erről Tischler János történész, polonista beszélt, s a magyar köztudatban jobban ismert októberi–novemberi szolidaritási tüntetések és elképesztő méreteket öltő pénzgyűjtések mellett számos más esetről is beszámolt. A wroclawi városháza tornyára magyar zászlót húztak fel. A haditengerészet egyik egysége 1956. október 30-ai, az állampártnak címzett követeléseibe is belefoglalta a magyar forradalom ügyét, mondván:

„Ki a szovjetekkel, szabadságot Lengyelországnak és Magyarországnak!”

Az utcákon a könnyező galamb mint az eltiport magyar forradalom jelképe számos helyen megjelent, a transzparenseken a Magyarország felé kapkodó, vörös csillagos, véres kéz is ismert motívummá vált.

Olsztynban október 30-án egyetemisták kezdeményezésére tízezer ember vonult utcára magyar és lengyel zászlókkal, a Vörös Hadsereg terét pedig önhatalmúlag átnevezték Magyar felkelők terévé – ezt az államhatalom később sem merte visszanevezni, így végül 1957-ben Bem József tér lett belőle. Krakkóban a szovjetek bevonulásának másnapján néma tüntetéssel tiltakoztak ezrek, piros-fehér-zöld trikolórral borítva az ismeretlen katona sírját.

Azonban a történet itt nem ért véget, egészen apró dolgokban tört ki a spontán népharag a kommunizmus ellen: november közepén Bydgoszczban egy mozi előtti csetepatéba való rendőri beavatkozás nyomán támadt a rendőrökre a tömeg, és szedte darabokra a Szabad Európa Rádió adásait zavaró készülékeket, Szczecinben pedig a munkástanácsok beszántása után, december 10-én tört ki egy komolyabb zavargás, egészen banális okból: egy ittasan politikai véleményének hangot adó munkást bevittek a rendőrségre. A tömeg a védelmére kelt, kiszabadította, és nem csak a rendőrség épületét foglalta el és verte szét, hanem még a szovjet konzulátust is alaposan leamortizálta; az előlük a pincébe zárkózott konzul és munkatársai pedig másnap a romok mellett a „Le a Kádár-kormánnyal!” feliratú transzparenseket és falfirkákat is takaríthatta.

Az utolsó tömegtüntetésre december 11-én Gliwicében került sor: ekkor ötezer ember vonult fel, és tiltakozott a szovjetek magyarországi vérontása ellen, köztük a pártbizottság másodtitkára is. Ezután már bekeményített a Gomulka-rezsim, felállt a rohamrendőrség, betiltották a tüntetéseket és a demokratizálódást követelő sajtót.

Tischler az MNO-nak a szünetben azt is elmondta: sokan azt hiszik, ekkor véget értek a magyarok iránti szolidaritás kimutatásának nagy gesztusai, ám ez korántsem igaz: 1958-ban, a Nagy Imre kivégzését követő napokban, amikor a Honvéd játszott Varsóban, százezer ember állt fel egyszerre néma csendben a forradalom miniszterelnökének tiszteletére.

Bár a lengyel vezetés még a hetvenes években is rettegett a szovjet beavatkozástól, az 1956-os magyar és az 1968-as cseh példából okulva, a fiatalok, akikben már nem volt meg a Gomulka előtti időkben ismert rettegés, sokkal kevésbé kezelték ezt realitásként – mondta el Michal Paziewski. A felkelések nem véletlenül a tengermelléki városokban kezdődtek ekkor: a helyiek látták, hogy mennyire lehagyta őket a Nyugat, de még Magyarország is életszínvonalban, a szczeczini hajógyárban pedig – ismét egy élelmiszer-áremelés volt az utolsó csepp a pohárban – megkezdődtek a sztrájkok. Jellemző, hogy a vezérigazgató csitító szavaira, aki a szovjetek csehszlovákiai és magyarországi bevonulását hozta elrettentő példának, így feleltek: „A magyarok kiálltak magukért, és nézd, mennyivel jobban élnek, mint mi!”

A munkások által elfoglalt hajógyárakban az önszerveződve, a magyar munkástanácsokhoz hasonlóan létrejött valódi szakszervezetekkel egy ötnapos, százhúsz vállalatot érintő gigasztrájk után hajlandó volt leülni a hatalom, és ami a keleti blokk történetében példátlan volt: rá tudták kényszeríteni Gomulkát a lemondásra, helyébe Edward Gierek lépett, aki a kádári jóléti reformokhoz hasonló intézkedéseket vezetett be. Ezzel beigazolódott a tüntetések sikere. „Ha kiállsz magadért, kapsz!” – ez lett a fiatalok új jelszava.

Ez is mutatja, hogy az 1980-as gdanski megmozdulások és a Szolidaritás mozgalom magjait ekkor, a szczeczini győzelemmel vetették el – hangsúlyozta Paziewski.