Így váltak hőssé a rendszerváltás időszakának bűnözői

Az átmenet egy sor új lehetőséget hozott a szervezett bűnözői köröknek.

„A sajtó meg a rádió meg a televízió a hangszóróját már rojtosra dumálja Csak az információ nem jut el a dolgozók széles-szűk rétegéhez Az információ, én ismerem, a lépcsőn nem megy fel. Az információ az olyan, sőt ha kicsit rosszabb napja van, le se jön.”

Hofi Géza fentebbi, 1976-os mondataival magyarázta tavalyi, Metszetek-beli tanulmányában Bezsenyi Tamás kriminológus, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanársegédje, miként jelent meg a rendszerváltás előtti magyar médiában a szervezett bűnözés kérdése. Aminek létezését is megkérdőjelezték: lehetőségén ironizáltak, az eseteket viszont a sajtóban túlinterpretálták, városi legendák kaptak szárnyra. Ez volt jellemző a kilencvenes években szintúgy, miként az is, hogy a bűnözők sikeresen adták el magukat jól szituált üzletemberekként. Ha pedig épp fény derült valós tevékenységük egy részletére, rögvest a korrupt politikai vezetés kritikusaivá maszkírozták magukat: a kiskapukat kihasználó, milliárdokat csaló pénzemberek ostorozták egyszeriben az alkuk és a csalók rendszerét, a náluk is nagyobbnak lefestett hatalmat.

Az exportpiac összeomlása is a transzformációs válság jele volt ekkoriban – olvasható Bezsenyi Tamásnak a rendszerváltás utáni szervezett bűnözést vizsgáló elemzésében, ami az ELTE Angelusz Róbert Társadalomtudományi Szakkollégium tanulmánykötetében jelent meg. Problémák voltak a bürokratikus rendszerrel is, míg a pénzügyi szektor alulfejlettnek bizonyult, így pedig nem sikerült felvenni a harcot a szürke- és feketegazdasággal. A helyzetben végül akkor következett be változás, amikor 1997-ben beemelték a büntető törvénykönyvbe a bűnszervezet fogalmát.

A transzformációs válság miatt ugyanakkor még a becsületes vállalkozók is arra kényszerültek, hogy kiskapukat keressenek. Bezsenyi Tamás, aki a szervezett bűnözés vizsgálatához tizenöt egykori és még aktív rendőrtiszttel készített mélyinterjúkat, az MNO-nak beszélt arról: még ők is kénytelenek voltak szürke-, vagy egyenesen feketegazdasági forrásokhoz nyúlni, hogy cégüket elindítani vagy működtetni tudják. „A transzformációs válság egyik következménye, hogy a bankok nagyon szigorú hitelszabályozásokkal dolgoztak. Kornai János az Indulatos röpirat című művében írta is, hogy ez vissza fog ütni, mert a magyar bankrendszer helyett a szürkegazdaság fog erősödni. Ebből következően, ha vagyonjogi probléma merült fel, akkor azt is illegális vagy személyközi kapcsolatokon keresztül intézték, nem lesz ennek bírósági kontrollja. Ezért van az, hogy a bűnözők és a vállalkozók szerepei összecsúsztak, a másik, hogy maguk a bűnözők is szolgáltatásbiztosítóként léptek fel.”

Mások ezek a szervezett bűnözői csoportok, mint mondjuk a terrorszervezetek: utóbbiak fontosnak tartják saját láthatóságukat, előbbiek árnyékban kívánnak tevékenykedni, és az államhatalom fölötti kontrollt sem vennék át – láthatóan legalábbis. Úgy kívánják kihasználni a fennálló rendszert, hogy ennek ne legyen nyoma, legfőbb céljuk pedig az illegális haszonszerzés, mindezt saját intézményes háttér nélkül, a fennálló szisztémába való beépüléssel. Így lesznek a délolasz marhatenyésztők is maffiózók Diego Gambetta szociológiai érvelése alapján, ha egy bizonytalan megbízhatóságú piacon van informális hatalmuk, illetve olyan információik vannak, amelyek biztosítják a vásárlás sikerességét.

Szervezett bűnözésről korábban először a Presztízs-ügy esetében volt szó (a lakásbetöréses esetek miatt a nyolcvanas évek elején 85 vádlottat ítéltek el, 170 bűncselekményt rájuk bizonyítva): ennek iratait viszont a hatóságok nem adták át a levéltáraknak, hanem leselejtezték. Az esetet akkor a mostani belügyminiszter, Pintér Sándor vizsgálta. Sokatmondó történet volt ez: mint Bezsenyi írta tavaly, a második gazdaságból meggazdagodó személyeket fosztottak ki. Utóbbiak előzőleg orgazdaként, illetve tippadóként segítették a szervezett bűnözői körök kialakulását. Ez volt a szocialista bűnözők proletárforradalma – jegyezte meg az elkövetők egyike vallomásában.

A bűncselekmények kapcsán ekkor még gyakran hírzárlatot alkalmazott a hatalom, ami miatt az emberek túlinterpretálták az eseményeket. Ilyen volt Szőllősi György csepeli munkás esete is, aki nyugati diplomatának adva ki magát fűzött nőket, és ölt meg aztán közülük kettőt – a történetből született később a Jó estét nyár, jó estét szerelem. De Labancz Anna ápolónő is felkorbácsolta a kedélyeket, ügyét pedig végül beépítették a Kántor című sorozat egyik részébe. A valósággal szemben a problémát itt már megoldották: a rendőrkutya eredményesen szaglászott, meglett a gyilkos. Ezeknél ugyanakkor megfigyelhető volt valamilyen viselkedésbeli zavar, ezért is szerették őket fikciós formában feldolgozni. Maga a hatalom viszont azt már igyekezett eltussolni, hogy szervezett bűnözői körök garázdálkodásáról szó lehet: így a Presztízs-ügy egyes részeit a belügyi vezetés a bírósági szakaszban szét szerette volna darabolni, titkolva, hogy egybefüggő érdekekről van szó. Igyekeztek elhitetni, hogy a szervezett bűnözés a kapitalista társadalom válságjelensége, szocializmusban eleve nem jöhet létre. És mint arról Bezsenyi a tavalyi Metszetekben beszámolt, ebben az esetben is bevetették a médiagépezetet: a Magyar Rádióban hivatásos állományú rendőrújságírók gúnyolódtak eleve azon, hogy a szervezett bűnözés lehetősége felvetődhet.

A bűnözői hálózatok aztán a rendszerváltás után sikerrel használták ki a privatizációt, a hatékony jogszabályi háttér hiányát. Megjelentek az újító és lázadó bűnözői csoportok: előbbiek azok, akik kihasználták, hogy egy cselekményt még nem tudott egyértelműen lekövetni a jog. Közéjük tartozott a kilencvenes években meggyilkolt Fenyő János, aki videokazetta-üzletet épített ki. A szerzői jogok megsértését viszont csak 1999-ben szabályozták, így az üzletember gond nélkül szakított azzal, hogy üres kazettákra másolt át filmeket, majd ezeket saját hálózatában értékesítette.

A határok megnyíltak, így a használt nyugati autók behozása is nagy pénzt jelentett: egészen 1992 végéig volt lehetőség prompt lízingszerződések kötésére. Bár a fizetés ütemezése miatt a vásárló a teljes vételárat fizetni tudta volna, de adásvételi helyett inkább lízingszerződést kötöttek – így az eladó gyorsított amortizációval élhetett, a vásárló pedig egy összegben költségként leírhatta a lízingdíjakat, ezzel pedig csökkentette a saját vállalkozása után fizetendő járulékokat. De rendelkezésre állt a privatizációs lízing lehetősége is: kevéssé tőkeképes vevő mellett így volt könnyebb túladni az állami tulajdonon úgy, hogy az eladónál maradt a tulajdonjog, és így védve maradt. A kiskapunak aztán az 1991. évi, társasági adóról szóló törvény vetett véget.

A rendkívül kreatív ötletekkel fellépő újítók mellett a lázadókra tekintettek igazán veszélyesként: tőlük próbálták óvni a társadalmat, mivel tartottak a módszereik utánzásától. Ilyen volt Stadler József és Tasnádi Péter is. Stadler a látszólagos vásárlás eszközéhez nyúlt: elhitette, hogy nagyobb pénzért ad túl az általa vásárolt vagy létrehozott terméken, majd visszaigényelte az áfát, megszerezve a ki sem fizetett összeg huszonöt százalékát. Ő csalások nélkül is sikeres vállalkozó volt Bezsenyi szerint, és „valójában a mérhetetlen nyerészkedésének volt köszönhető, hogy az áfacsalásokba belement, ami miatt felfigyeltek rá.” Tasnádi vele szemben tőkeszegény vállalkozókat látott el rövid lejáratú kölcsönökkel. A pénzt persze nem tudták határidőre fizetni, így erőszak alkalmazásával szedték be a többszörösét. Ekkor még nem létezett a privát végrehajtókra vonatkozó törvényi szabályozás: igaz, hiába született aztán meg, Tasnádi folytatta illegális tevékenységét.

Bezsenyi lapunknak arról beszélt, hogy Tasnádi is a fentebb említett, szolgáltatásbiztosítóként fellépő bűnözők közé sorolható. Ő is épp azért szervezte meg a Maccabi sportklubot, hogy a sportolókat használhassa az adósságbehajtás területén is. A médiában pedig befolyásosságát igyekezett hangsúlyozni, inkább rájátszott a keresztapaimázsra, mintsem távol tartotta volna magát tőle.

Stadler és Tasnádi között azonban különbség, hogy Stadler „a másik oldalt képviseli, a gazdaságot, akire rátelepült a szervezett bűnözés, de ezt ő maga is akarta, hiszen rájött, hogy cégeken keresztüli átfuttatással egyrészt költséget termel, amivel csökkenti a társasági adóját, másrészt az illegális úton szerzett termékeinek az eredetét el tudja fedni.” Bezsenyi az MNO-nak arról beszélt, hogy Stadler tevékenységét azért nézték el, mert kampány- és pártfinanszírozást is végzett.

A fő különbség lázadók és újítók közt az volt, hogy a lázadók nem a joghézagokat használták ki: a létező szabályokat értelmezték át, és tették a fennálló rendet látszólagossá. A hatóságok az áfacsaláshoz hasonló bűncselekmények tömegesedésétől jobban is tartottak, ezért fontosabbnak tartották a kriminalizálásukat. Igaz, Stadler sem elsősorban az áfacsalások révén gazdagodott meg, hanem a valós eladási ár és hamis számlák révén befolyó exporttámogatásokból. Főként emiatt is keresték aztán társaságát azok a bűnözői körök (Pergel Nándor, Zsíros László, Domák „Cinóber” László), amelyek áfacsalás céljából hozták létre nyereségessé nem váló cégeiket.

De hiába volt Stadler ügye jelentős, a történet kezdett olyan szövevényessé válni, hogy áttekintése már a szervezett bűnözés nyomába eredőknek is nehézségeket okozott. Míg a Postabank-ügy vagy az alvilági leszámolások nagyobb figyelmet kaptak, Stadler elkövetési technikáira kevesebb szempár szegeződött. Még új nyomozókat is képtelenség volt bevonni az ügy feltárásába, hiszen eleve több hét, hónap volt szükséges az iratok elolvasásához. Az egyik házkutatás során talált, mázsányi zsákokban fekvő iratok például negyven négyzetmétert foglaltak el – állította egy rendőrnyomozó. Bezsenyi tanulmánya szerint a többtonnás iratcsomókat aztán sem a rendőrségi irattárban, sem a levéltárban nem helyezték el: egyszerűen leselejtezték őket.

A gazdaságvédelemre kevés hangsúlyt helyeztek a rendszerváltás után, így is lehetett, hogy annyi közpénzt tüntettek el sikeresen. Miután ugyanis az SZDSZ és a Fidesz prominensei feljelentést tettek ellenzéki szervezetek megfigyelése miatt 1990 elején, nagy botrány tört ki, Horváth István belügyminiszter be is nyújtotta lemondását. A rendőri vezetők is nyomás alatt voltak, így megváltak a bűnügyi vonalon használt informátoroktól, ami miatt rendkívül nehézzé vált bármilyen operatív programot lefolytatni. Nem volt meg például az informátori állomány, ami felderítő tevékenységet végezhetett volna Ukrajnában vagy Oroszországban, miközben Stadler bizonyíthatóan exportált termékeket ezekbe az országokba. Úgy tűnt, abban bíztak: az önszabályozó piac létrejöttével majd nem is fognak olyan gazdasági bűncselekményeket elkövetni, amiket addig a nagyarányú állami tulajdon tett lehetővé. Mint azóta kiderült, ez nem igazán vált be.

Az információhiány kihasználása a szervezett bűnözői körök részéről a keleti piac választásában is tetten érhető volt: a kormányra kerülő MDF-ről sokan gondolták, hogy a „tovarisi konyec” jegyében nem tartja fontosnak ezeket a célországokat, miközben inkább csak nem rendelkeztek olyan előnyökkel, mint amilyen a gazdasági vagy közigazgatási viszonyok ismerete. Itt jött képbe Stadler, aki a KGST-piac összeomlása után kis versenyzőként a szocialista óriáscégeknél sokkal jobban ki tudta használni a lehetőségeket. És így tudott terjeszkedni is, hogy aztán a kilencvenes évek elején már 125 millió dolláros külkereskedelmi nyereséget zsebeljen be. Ez több tíz milliárd forintos nyereség volt, miközben a Stadler Kft. papíron csupán 600 millió forintról számolt be (1994-ben már csupán körülbelül százmillióról), és ennyi pénz után fizetett társasági adót is.

Igaz: a szervezett bűnözés elleni nemzetközi együttműködésbe a rendszerváltás után Magyarország is be tudott kapcsolódni. A kilencvenes évek előtt rendkívüli problémákat okozott a rendőri szervek munkájának összehangolása, ez sokszor informális úton ment végbe. Bezsenyi erról már a Polgári Szemle tavaly júniusi számában számolt be: egy betöréses módszer feltárása miatt vették volna fel a kapcsolatot a csehszlovák kollégákkal, de ők ezt megtagadták. Ezután a rendőrök maguk döntöttek úgy, hogy akkor létrehoznak Kassán egy informális együttműködést. A nemzetközi együttműködéshez való rendszerváltás utáni csatlakozás aztán előrelépésnek volt mondható, bár Bezsenyi szerint az államok különböző bűnüldözési technikai felszereltsége miatt gyakorlati lépéseket kevéssé tudtak elindítani. A kiadatási és jogsegélyegyezmények terén viszont sikerült előrelépni az elmúlt évtizedekben.

Hiába azonban a kiskapuzás és a hatalmas csalás, Stadler a média segítségével mégis hőst faragtatott magából: politikai szereplőket vádolt korruptsággal, ártatlanságát hangoztatta és azt, hogy akasztói kisemberként csinálta meg a szerencséjét.

Egyébként sem volt nehéz dolga, hiszen környezetében eleve tisztelték őt. „Akasztón, Soltvadkerten, Solton és a többi településen imádták a »Józsi bácsit«, mivel munkát adott. A nagy elbocsátások és leépítések, privatizációk alatt történt ez, így meg lehetett lovagolni, hogy ő lényegében az aktuális trenddel megy szemben. A gazdasági bűncselekmények éppen ezért ekkor nem számítottak igazán komoly vétségnek a társadalom szemében, mondjuk életet érintő ügyekkel szemben. Lényegében ma sem, de Tóth Mihály ügyész kutatott arról, hogy a gazdasági bűnözésnek nincs olyan visszatartó ereje, amit kommunikálni lehetne a társadalom felé, mivel a trükközés legitim játék akkor, ha mindenki elismeri informálisan, hogy a szabályokat nem lehet betartani” – mondta az MNO-nak Bezsenyi.

„Ártatlan vagyok”, kiáltotta világgá Stadler, a bonyolult ügyet, a rendszerváltással létrejövő lehetőségeket és a szocializmusból átmentett kiskapuzó technikákat át nem látó tömeg pedig hajlott hősként, a piszkos gazdasági erőkkel szembeszegülő harcosként elfogadni a milliárdokat kaszáló Stadlert. Hol bulvárműsorban ecsetelte, hogy a Szovjetunió utódállamaiba vinné Havas Henrikéket, ahol még mulatni is tudnának, hol arról beszélt, minden áfát befizetett és mindenért megdolgozott. Máskor csak azzal keltett részvétet, hogy halálos betegként jelent meg a sajtóban, aki már sírhelyét is megváltotta. Persze, a felhozott vádak kapcsán többnyire nem volt részletes magyarázata, a 24.hu-nak például októberben azzal intézte el a milliós csalásokat: „kitalálmányról” van szó, „valamelyik kitalálta”.

Így járult hozzá a média manipulálhatósága a kilencvenes évek átmeneti időszakával együtt ahhoz, hogy egy szervezett bűnözői kör tagja, kialakítója nagy vagyonokat kaszálhasson, végül néhány éves börtönbüntetés mellett a közvélemény szemében majdhogynem győztesen jöhessen ki az egészből.