Óvatos duhaj volt Széll Kálmán

Hiába kínálgatták pozíciókkal, amíg nem állt készen rá, de menedzserszemlélettel szedte rendbe a pénzügyeket.

Pénzügyminiszterként mindenesetre visszavágta az államháztartás deficitjét, és megteremtette a – vámuniót is magába foglaló – gazdasági kiegyezést Ausztriával. Lemondásához végül Bosznia 1878-as annektálása vezetett: úgy érezte, sokéves munkáját dönti romba a Magyarország szempontjából káros lépés, amellyel újabb szláv lakosságtömb gyengíti a magyarság pozícióit a soknemzetiségű Monarchián belül (ahogy a történészek később kérdésre elmondták: a magyar politikusok, bármely párthoz is tartoztak, céljuknak tartották az akkorinál nemzetállamibb jellegű Magyarország megteremtését). Teátrális lemondása egyébként kapóra is jött a kormánypártban, a Szabadelvű Pártban a Széllel szemben álló köröknek, Tisza Kálmánéknak, mert így elterelte a figyelmet az annexió hétről hétre megugró költségeiről.

Képviselői mandátumát mindenesetre később, a miniszterelnökségéig tartó húszéves „szünetben” is megőrizte, egyébként afféle hídszerepet is betöltött az agrárérdekeltségű, Apponyi-féle Nemzeti Párt, a kormánypárton belüli, ipari-kapitalista Bánffy Dezső-féle csoport és a pénzvilág között. Későbbi miniszterelnöki kinevezésében komoly szerepe volt annak a nimbusznak, amit

„jó emlékű pénzügyminiszterként szerzett – ilyenből, valljuk be, nincsen túl sok”

– ahogy Bertényi mondta. Schwarzwölder hozzátette: kompromisszumkereső, békítő imázsa miatt Ferenc József császár, akinek Széll a bizalmát élvezte, úgy nevezte, hogy

„ő a legszenvedélyesebb tűzoltó”.

Végül miniszterelnöki pozícióba – minekutána az 1894 körül felmerült felkéréseket stabil kormánypárt hiányában elutasította – Bánffy Dezső kormányának 1898-ban tetőző hosszas agóniája emelte.

Az ellenzék obstrukcióval tartotta tűz alatt a kormányt, ezúttal a tízévente újratárgyalt gazdasági kiegyezés meghosszabbítása kapcsán nem engedte át a költségvetést. Széll végül olyan formulát talált – egyfajta ideiglenes meghosszabbítást –, amely megfelelő megoldásként szolgált, ő maga pedig mindenki számára elfogadható embernek tűnt.

A frakciós civakodásoktól valamelyest független, mindenkivel jóban levő kormánypárti emberként elérte, hogy az ellenzék megígérje: nem obstruálja majd a leendő kormányfő munkáját, cserébe fellépett a korrupció ellen az összeférhetetlenségi törvény szigorításával. Az ellenzék kérésére tisztességesebb választási gyakorlat bevezetését ígérte meg, a kormánypárt kérésére viszont megnehezítette magát az obstrukciót is – mondta el Schwarzwölder. Bertényi aláhúzta: Széll feltétele ezúttal is a stabil kormánypárt volt: ez a Szabadelvű Párt 70 százalékos többségével, az onnan „disszidáló” képviselők visszacsalogatásával, majd a beleolvadó Nemzeti Párt 8-10 százalékával adott volt, ugyanakkor később katasztrofálisnak bizonyult a sok frakció miatt, amelyek

sokszor jobban utálták egymást, mint magát az ellenzéket.

Eleinte a sajtó is mellette állt: amíg a paktumban meghatározott intézkedéseket hajtotta végre, még az ellenzéki sajtó sem támadta, ő pedig – elődeitől eltérően – igyekezett jól informálni az újságírókat, ezzel is megnyerve a kegyeiket, a problémák később jöttek – értettek egyet a résztvevők.

A ciklus eleje tehát békésen telt, Széll pedig a paktum pontjainak érvényesítése után próbálta kevésbé konfliktusos törvényekkel húzni az időt. A Szabadelvű Párton belüli konfliktusokat is le tudta csendesíteni egy ideig, aztán, ahogy Schwarzwölder hangsúlyozta, jött a nagy mumus, a véderőreform, amelybe Tisza Kálmán bicskája is beletört még 1889-ben.

A kényes törvény lényege az volt, hogy Ferenc József mint legfelsőbb hadúr fejleszteni akarta a hadsereget, hiszen a Monarchiára jutott az egy főre eső legkisebb hadi kiadás, ami a világháborúban meg is látszott. Ugyanakkor az újoncozás és a pénzügyek kérdésében megkerülhetetlen volt a magyar parlament, ahol hiába volt akár fegyverkezéspárti a kormány, ha az ellenzék elobstruálta a haderőreform-törvény meghozatalát. Az ellenzék – a radikális ’48-asok, de Apponyiék is – ugyanis magyarabb jellegű hadsereget, magyar vezényleti nyelvet és magyar tisztikart követeltek, amiről a császár-király hallani sem akart.

Ez nem a mi hadseregünk, nem adunk rá pénzt – nagyjából ez volt az ellenzéki magyar álláspont.

Széll, mint Schwarzwölder rámutatott, a végsőkig próbálta húzni-halasztani a dolgot, de aztán a császár 1902-ben ráförmedt a miniszterelnökre, aki kísérletképpen egy kisebb súlyú ügyet, a póttartalékosokét dobta be – ami megindította a lavinát: jött az ellenzéki obstrukció, még – ahogy Bertényi mondta – a korábbi jóbaráttal szemben is. Még a kormánypárti Apponyi is – akinek a képviselőház elnökeként az obstrukció letörése kérdésében fontos szerepe volt – nyíltan kiállt az ellenzék mellett a hadsereg magyarosításában, ez újabb csapást mért Széllre, akinek végül éppolyan ex lex állapotban kellett lemondania 1903. június 27-én, mint annak idején Bánffynak.

A véderőreformot egyébként az év novemberében miniszterelnökké választott, nagy önbizalommal munkához látó Tisza Istvánnak sem sikerült keresztülvernie, azt csak 1912-ben sikerült elfogadtatni a parlamenttel. Széll az ellenzéki obstrukciót letörő „zsebkendős szavazás” után 1904-ben mandátumáról is lemondott, később ellenzéki szerepeket vállalt, illetve a gazdasági életbe vonult vissza.

Az általa regnált időszakot általában a viszonylagos nyugalom és stabilitás jellemezte, ahogy a kortársak emlegették:

a Széll-csend.