Nem a székelyek voltak az elsők Székelyföldön

Mítoszromboló újdonságokkal állt elő egy helyi magyar történész, nem mindenki örült neki. A románok sem.

A helyi régész A Csíki-medence településtörténete a középkorban című előadásával nyitotta meg az Előadások Székelyföld településtörténetéből című sorozatot.

Botár megállapításai sok tekintetben totálisan szembemennek a székelység eddig ismert eredettörténetével. Például a korábbi elképzelések szerint a székelyek Belső-Erdélyből érkeztek Székelyföldre, oda pedig korábban Magyarország délnyugati részéről küldték őket határőrként a tatár betörések megfékezésére. Elvileg. Írott forrás azonban nem maradt fenn erről a térségről az Árpád-korból. A csíki székelyeket a 14. században is csak egyetlen oklevél említi: 1324-ben Károly Róbert király adományozza egy örökös nélkül elhunyt ember itteni birtokát Apor fia Sándornak.

Ez viszont egyszerre három mítoszt cáfol: hogy a székelyek demokratikus társadalma nem ismerte el a királyi jogot, hogy körükben nem létezett magánbirtok, csak egyenlően szétosztott közbirtok, és hogy speciális jogrend szabályozta az életüket.

A királyi levélből kitűnik: láthatóan léteztek magánbirtokok, amelyek örökös hiányában a királyra szálltak vissza, aki odaadományozhatta valakinek.

Hogy az Apor-birtok mégis a közösségre szállt, annak a csíkiek ellenszegülése lehetett az oka, és ez Botár szerint a 14. századi átalakulás, „elszékelyesedés” egyik kulcsmozzanata.

Az ekkor feljegyzett településnevek, sőt külterületek nevei a mai napig fennmaradtak, és még régebbiek is lehetnek – mondta Botár. Azaz bár a keleti székek – Csík, Gyergyó és Háromszék – és az egész tájegység későn települhetett be, nem annyira későn, mint az első írásos emlék megjelent. Mivel az Árpád-korban vegyes lakossága volt a térségnek, az is lehet, hogy a magyarnál korábbiaknak tartott szláv településnevek valójában nem is korábbiak, sok magyar személynévből (Bánk, Csicsó stb.) képzett falunév biztosan a 13. század előtt keletkezett. Botár korábbi marosszéki példákból kiindulva arról is beszélt, vannak olyan települési és külterületi helynevek, amelyek a székelység előtti magyarságra utalhatnak Csíkszéken is. Azaz

nem a székelység az első magyar néptömeg Székelyföldön.

A jelen lévő szláv települések mellett pusztán a helynevek vizsgálatával is igazolható a tatárjárásnál valószínűleg korábbi, legalább részben magyar települési réteg megléte. A 13–14. században felbukkan egy sor új településnév, és régebbi birtoknevek eltűnnek, ami Botár István szerinte a székelyek beköltözését mutatja. Ők – mint Aporék példája mutatja – nem voltak jó viszonyban a szomszédos, nem székely jogállású nemesekkel.

Az általános elképzelés szerint a magyarság erdélyi térnyerését a várak kiépítése jelöli ki, de ez több szempontból cáfolható, mi több, a csíki várak minden bizonnyal magánföldesúri várak voltak, méghozzá a 13. századból – hangsúlyozta a régész. Ráadásul az ottaniakhoz hasonló leleteket a Kárpátokon túl, a Batca Doamnei-i várban is találtak, III. Béla verette érmékkel együtt, azaz a magyar határvédelem a 12. század közepén nemhogy elérte, de bőven túl is nyúlt a történelmi Erdély határain.

Az is igaz, hogy jóval ezt megelőzően, a vaskorban éltek dákok a térségben, akár tetszik ez a helybélieknek, akár nem – jelentette ki az előadáson Botár. Honfoglalóknak vagy pláne avaroknak nincs nyomuk, bármennyire szerette volna ő 2001 óta megtalálni őket.

Ezt az MNO-nak részletesebben is kifejtette. Mint mondta,

a dák elit a várait már a római foglalás idején elhagyta, és „ezt román kollégák is vallják”.

A következő népesség alapvetően a gótokhoz köthető, akik leletei között „nincs markáns nyoma a dák népességnek”, tehát a dák köznép is eltűnt a római háborúk után.

A gótok 4. század utáni távozásával viszont a későbbi szórványos szláv beszivárgástól eltekintve a Csíki-medence kiürült, és csak az ezredforduló táján jelennek meg az immár a Magyar Királyság lakóihoz köthető első leletek. A románság középkori jelenléte – bár etnikumot nehéz meghatározni – nem azonosítható, írott forrásokban pedig

Csíkban csak a 16. században említenek először román pásztorokat.

Ugyanakkor a térségbeli Árpád-kori magyar jelenlét a leletek alapján vitathatatlan: Botár nagy sikerélménye volt, amikor a templomok belsejében megtalálták az Árpád-kori templomokat, ez egyben azt is bizonyította, hogy a korábbi hiedelmekkel ellentétben a falu nem „költözött le” a hegyekből, hanem eleve ott volt. Azaz a templomépítések így legkésőbb a 12. században elkezdődtek a Csíki-medencében is, a megtalált kőlapoknál is régebbi fa- és agyagtemplomok még korábbiak lehetnek.

A költöző falvak mítosza kapcsán Botár az MNO-nak azt is elmondta: mivel a középkori magyar falvak még a hegyvidékeken is a folyók, patakok mentén alakultak ki, a román pásztorok nem a helyükre költöztek, hanem a 13–14. századtól kezdődően húzódtak Erdély más részein a például a tatárjárás miatt lakatlanná vált magyar falvak határába.

A csíki román települések, mint Lóvész vagy Marosfő, nem voltak igazi falvak az újkorig, csupán nyári szénacsináló, állattartó szállások.

Ami a korai vagy középső Árpád-korban a székelyek előtt itt élt népességet illeti, Botár szerint erősen katonai jellegű lehetett a megtalált sok sarkantyúból, illetve nehézlovaskardból következtetve. Szerinte ők Erdély korábbi határőrei lehettek, akik a vármegyei berendezkedéshez tartoztak, hasonlóan a belső-erdélyi vármegyebeliekhez.

A tatárjárás a régiót fekvése miatt hatványozottan érinthette. Botár István a székelyek beköltözését a 13. század közepére, második felére valószínűsíti; bár sokan a kora vagy közép-Árpád-kori leleteket is egyre inkább a székelyeknek tulajdonítják, szerinte ez nem bizonyított feltevés.