Akiket a vásárban mutogattak

Sziámi ikrek, szakállas nők, óriások, törpék és fogyatékkal élők: így alakult a sorsuk az elmúlt száz évben.

Egyébként Amerikában ezek az úgynevezett freak show-k olyan népszerűekké váltak, hogy egyre komolyabb volt a verseny az „emberi csudabogarakat” kiállítók között, játszottak a fotóbeállításokkal, elképesztő háttértörténeteket találtak ki hozzájuk („a Holdról jött ember” és társai), és az elvileg egynemű sziámi ikreket kétféle nemre sminkelték. A Broadway sarkán megnyílt az első „freakpláza”, ahol az „emberi kuriózumok” mellett étteremtől színházig volt mindenféle szórakozási lehetőség, ügynökök toborozták a freakeket a világ minden tájáról.

A másik nagy színtér a cirkusz volt mindkét kontinensen, komoly hírverést is csaptak az évadkezdéseinek.

Eközben Európában már virágoztak az emberi állatkertek, részint, mert az akkor már létező állatkerteknek új attrakció kellett, részben a gyarmatosító politika, részben az evolucionizmus igazolására – íme a majom, íme az őslakó, amely sokkal primitívebb a mi magasabb rendű, fehér civilizációnknál – szólt volna az üzenet, bár az embereket – mint a doktorandusz megjegyezte – inkább az esztétikus emberi testek látványa érdekelte, amint arról egy 1896-os „négerkiállítás” kapcsán a Vasárnapi Újság be is számolt.

Azt Hajnal is hozzátette, hogy ezekben az időkben azért a kiállított embereket aránylag jól megfizették, ugyanakkor a szokatlan éghajlat mellett a kultúrsokk is tizedelte őket – a legismertebb közülük Ota Benga kongói fekete férfi esete, aki öngyilkosságot követett el.

Az emberkiállítások és freak show-k népszerűsége a 20. század első harmadában még töretlen volt, aztán viszonylag gyorsan leáldozott a csillaguk: egyrészt a tudomány átvette a showmanek szerepét, másrészt felfedezték a genetikát is (a náci Németországban egyenesen rettegtek a fogyatékosgénektől, inkább kiirtották a fogyatékkal élő embereket), emellett az első, majd a második világháborúban sokan hadirokkantakká váltak, szinte minden családban volt egy-egy ilyen példa, így az emberek empatikusabbakká váltak. Továbbá a meztelen testekkel is egyre könnyebb volt találkozni: megjelent a fényképezés után a mozi és a televízió is.

Így a negyvenes évektől a freak show-k megszűntek, illetve helyük áttevődött a tömegkultúra és a magaskultúra bizonyos helyszíneire – sorolta Hajnal, példaként a harmincas évek végétől megjelenő szuperhős-képregényeket, illetve a negyvenes évektől kezdve teret nyerő science fiction irodalmat és filmeket említve. Mint mondta, mind a sci-fi szcéna földönkívülijei, mind a szuperhősök egyfajta határmezsgyéjén mozognak az emberi és nem emberi lények, illetve a kamaszkori testképpel kapcsolatos félelmeket vetítik ki, csakúgy mint a korábbi szemlélet szerint a freakek vagy az őslakos színes bőrűek.

A magaskultúrában egyébként a színházak foglalkoztatnak sok fogyatékkal élőt, úgy mint az értelmi sérült színészekkel felálló Baltazár Színház vagy az olasz Societas Raffaello Sanctio színésztársulat, amely anorexiásoktól kezdve mindenféle testi rendellenességgel élő színészt pódiumra állít. Sőt, sok szempontból freak show-nak tekinthető az ismert motivációs tréner, Nick Vujcic színpadi produkciója is, bár már lényegesen szelídebb formában – mondta el Hajnal.

És hogy ma milyen fogadtatásra lelne egy olyan emberkiállítás, amely száz évvel ezelőtt még világkiállítások népszerű látványossága lett volna? Jó példa erre Bratt Bailey. A dél-afrikai (egyébként fehér) művész állított volna fel a korábbiakhoz hasonló „négerkiállítást” Londonban, a viharos kritikák és a megnyitót kísérő, rasszistázó tüntetés miatt viszont hamarosan bezárták a tárlatot.