Mindenki tudja, hogy adózni fontos, hiszen ebből tarthatók fenn a közszolgáltatások, mégis sokan próbálnak kibújni az adózás alól – erről szól a Magyar Nemzet szerdai vezércikke is.
A kibújás egyik mintapéldája az offshore cégek megalapítása, amelyek révén adóparadicsomokban jóval alacsonyabb kulcsokkal lehet adózni, mint amilyenekkel otthon kellene. Ilyen ügyletekre derült fény a Panama-iratok révén is, az ügyről a legfontosabb tudnivalókat itt szedtük össze.
Születésünktől halálunkig adózunk, mindkét eseményhez kötődnek is adónemek. Ha nem adóparadicsomokban próbálkozunk adóelkerüléssel, egészen érdekes adókkal találhatjuk szembe magunkat, de a világtörténelem során a jelenkoriaknál is furcsább adónemek léteztek. Ilyen volt például a bevándorlási illeték Kanadában, amelyet közel negyven évig vetettek ki kínaiakra. Emiatt kínai fejadónak is nevezték az adónemet, amelyet csak kínaiaknak kellett fizetniük. Kezdetben 50 dolláros összeg volt ez, 1903-ban viszont már 500 dollárra emelkedett e belépti pénz. Letelepedést követően aztán 1 dollárt kerestek naponta – felét annak, amennyi pénzt egy fehér ember kapott.
Egészen elképesztő példa is akad az ókori Rómából. A vizeletet akkoriban ammóniatartalma miatt tisztítószerként is alkalmazták: nem fogja elhinni, de ruhát és fogat is mostak pisivel. Nem csoda, hogy egy idő után elkezdték összegyűjteni, majd árulni is a vizeletet, amelynek kereskedelmére Nero és Vespasianus adót vetett ki. Így született meg a latin szentencia: pecunia non olet, azaz a pénznek nincsen szaga.
Emberi szőrre is vetettek ki adót a világtörténelem során. 1698-ban Nagy Péter orosz cár az ország modernizálása érdekében a szakállas emberekkel fizettetett be pénzt az államkincstárba, így a férfiaknak dönteni kellett: pluszkiadás vagy borotva. Nagy Péter is kreatív adóztató volt: a szakálladó mellett koporsóadót is kivetett. Érdekes, de nem mindenféle koporsó után kellett fizetni, csak és kizárólag a tölgyfából készítettek után.
A férfiak Angliában is szívtak: még a középkorban lehetett azt választani, hogy az ember nem tart földesurával egy hadjáratba. Ám ebben az esetben úgynevezett scutage-et kellett fizetni, azaz gyávasági adót. A 12. és a 14. század között alkalmazták ezt az adónemet a szigetországban.
Az angolok tengernyi furcsa adófajtája közül érdemes kiemelni a 17. század második felében bevezetett ablakadót és kandallóadót is, amelyek miatt sokan fagyoskodtak a hideg teleken. 1684-ben egy oxfordi pék úgy próbálta elkerülni a kandallóadó megfizetését, hogy a kemencéjével fűtötte lakását is, ám az ügyeskedésbe hiba csúszott, és az általa okozott tűz húsz épületet rombolt le, négy ember pedig belehalt az adóelkerülési trükkbe.
Ahogy az oroszok a szakállviseletet, úgy az angolok az öltözködést próbálták adókkal befolyásolni. 1784-től kezdődően attól függő mértékű adót vezettek be, hogy egy kalap mennyibe került. De sorolhatnánk a hülye angol adókat napestig. Csak néhány további példa: téglaadó, tapétaadó, gyertyaadó, parókaillatosító-adó.
Amikor India még angol gyarmat volt, a 19. században az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozó nőknek el kellett fedniük kebleiket. Amennyiben nem engedelmeskedtek, adót kellett fizetniük. A mulakkaramnak nevezett adónem aztán komoly társadalmi elégedetlenséget szült, egy adószedő pedig pénz helyett kebellel „gazdagodott”. Egy Nangelinek nevezett nő ugyanis úgy tiltakozott a mulakkaram ellen, hogy levágta a mellét, és az adószedő kezébe nyomta. A nő belehalt sérüléseibe, az adónemet pedig végül eltörölték.
Japánban is társult adó a temetkezésekhez: a gödöradót az elhunyt végső nyughelye után kellett befizetni a kincstárba.
Az Oszmán Birodalom is igen kreatív volt az adózást illetően. A gyermektized (devsirme) a törökök által meghódított területeken volt honos – a magyar hódoltságban hivatalosan nem alkalmazták, de a gyakorlatban előfordult. A devsirme lényege az volt, hogy az előre meghirdetett adószedés idején egy fiúgyermeket kellett adni a szultánnak. Az összegyűjtött gyerekseregből aztán katonákat képeztek, belőlük lettek a janicsárok. Mivel ez biztos megélhetést jelentett, a családok bizonyos esetekben szívesen adták gyermekeiket janicsárnak.
Ugyancsak a törököknél élt a házasságkötési adó, amelyet egybekelés alkalmával kellett megfizetni. 60 akcsét kellett fizetni – kivéve akkor, ha a menyasszony özvegy volt, ekkor megelégedtek az összeg felével is.
Házasságkötést magyar uralkodó is adóztatott. Mária Terézia rendelettel vezette be Galíciában a zsidók számára ezt az adónemet, amellyel a demográfiai növekedésüket kívánta megakadályozni. II. József 1785-ös zsidórendelete ezen némileg enyhített, 1789-ben pedig végképp eltörölték a zsidók házassági adóját.
Magyarországon akadtak más érdekes adónemek is. Ilyen volt a Károly Róbert által bevezetett kapuadó, amelyet minden olyan kapu után fizettek, ahol átfért egy megrakott szénásszekér. Később Mátyás király módosította a kapuadót – miután egy portán több család is gazdálkodhat –: ő tűzhelyek száma után szedett adót. A 17. században aztán bor- és csizmaadóval, valamint sör- és húsfogyasztási adóval is próbálkoztak a honatyák, de nem voltak különösebben sikeres adónemek.
Ha a történelem idővonalán közelítünk a jelenhez, a 20. század elejéről olyan adónemek jöhetnek velünk szemben, mind a cselédtartási adó, a tekeasztal-, illetve biliárdadó vagy a gyufaadó, amelyet egy 1913-as adóügyi könyv a szegények adójának aposztrofál. A Ratkó-korszakkal aztán megérkezett az agglegényadó is, amelyet korábban több államban is bevezettek. Agglegényadót – jövedelemadó plusz tíz százalék – azoknak kellett fizetniük, akik egyedül vagy csak egy emberrel éltek együtt.
Ezekhez képest a netadó már nem is tűnt olyan hülyeségnek.
Összeállításunk elkészítése során a History Extra, az Mfor.hu, a Vs.hu és az Adó.hu anyagait is használtuk.
