A mindenképpen helyénvaló állítások közé tartozik viszont az, hogy a csernobili tragédia a világtörténelem legsúlyosabb atomkatasztrófája, még akkor is, ha a nemzetközi nukleáris események skáláján az öt évvel ezelőtti fukusimai baleset is a lehető legmagasabb, 7-es minősítést kapta. Amíg ugyanis a japán erőműből a szabadba távozó sugárzás mértéke 1000 millisievert (mSv) volt óránként, ez a mutató a Kijevtől mintegy száz kilométerre levő csernobili atomerőmű esetében elérte az óránkénti 120 millió mSv-t is.
Ugyanakkor a tiltott övezetnek számító harminc kilométeres zónában élő állatok és növények mutációjáról keringő, már-már rémtörténetekkel felérő híresztelések csupán a fantázia szüleményei, hiszen semmi közük nincs a valósághoz. Nincsenek ugyanis sem kétfejű farkasok, sem kígyók, sem pedig más, ezekhez hasonló, netán még náluk is riasztóbb külsejű szörnyetegek, állítja Szerhij Ruscsak biológus, aki néhány kollégájával együtt mintegy két évtizede szinte már állandó lakója az övezetnek. Az ott élő állatoknak ugyan vannak problémáik, elsősorban a vérükkel és a bőrükkel, de külsőleg teljesen olyanok, mint a fertőzetlen területeken élő társaik, vagyis esetükben semmiféle gyökeres elváltozás, mutáció nem tapasztalható. Újdonság viszont, hogy az utóbbi évtizedben megjelentek az övezetben a medvék is, s láthatóan jól érzik magukat.
Nincsenek titkaik az úgynevezett „vörös erdőknek” sem, pláne nem élnek bennük semmiféle szörnyek és boszorkányok. Egyszerűen arról van szó, állítja Olena Paranyuk biológus, hogy a fenyőfák felső részének tüskéiben a klorofill súlyosan károsodott a radioaktív kisugárzástól, így elveszítették eredeti színezetüket. De az alsó ágaknak, illetve a széthullatott magvakból kikelő új hajtásoknak már semmi bajuk. S alaptalanok, legalábbis a szakemberek szerint azok a köztudatban ma is elevenen élő, azzal kapcsolatos félelmek, melyek arra vonatkoznak, hogy a tragédia súlyos következményekkel járhat az évtizedek múlva születendő gyermekekre is. Tény ugyanis, hogy a robbanást követő első években Ukrajnában és Fehéroroszországban egyaránt ezrével szakíttatták meg a terhességüket a fiatal anyák, nehogy valamiféle torzszülöttet hozzanak a világra. A szakemberek és tudósok azonban arról biztosították az újságírókat, hogy ilyesmire nem kell számítani, és úgy vélik, ezeket megerősíti Hirosima és Nagaszaki példája is, hiszen az azóta eltelt több mint hét évtized során született gyermekeknél ott semmiféle genetikai elhajlást nem tapasztaltak.
És továbbra sem szűnnek a találgatások a katasztrófa okát illetően. Már közvetlenül a tragédia után lábra keltek olyan, három évtized elmúltával is élő állítások, melyek szerint a robbanást diverzió – ellenséges tevékenység – idézte elő, és hogy azt az Egyesült Államokban tervelték ki azzal a szándékkal, hogy meggyorsítsák a Szovjetunió szétesését. A szakemberek, a tudósok, s a biztonsági szolgálat munkatársai azonban határozottan elutasítják az erre utaló találgatásokat. Sőt, mára már az is egyértelművé vált, hogy a baleset nem emberi mulasztás miatt következett be, illetve hogy a robbanást a reaktor szerkezeti hibái váltották ki, amelyeknek a meglétét az erőmű személyzete a reaktor műszaki tervrajzának és az üzemeltetésére vonatkozó dokumentációjának a felületessége miatt egyszerűen nem észlelhette.
1989-ben egy huszonhárom éves fiatalember, az erőmű egyik műszakjának a vezetője a Szovjetunió első számú tévécsatornájának adott interjújában a riporternek a tragédia okát firtató kérdésre úgy fogalmazott, hogy „nem a reaktor robbant fel, hanem maga az államirányítás rendszere”. Szerinte ugyanis az olyan bonyolult technológiai folyamatokat, mint amilyeneket az atomerőművek képviselnek, nem lehet a pártirodák ablakaiból kinézve irányítani. A nagy visszhangot kiváltó kijelentés felkeltette a KGB munkatársainak figyelmét is, de az ügynek végül nem lett következménye, mivel a Szovjetunió még a vizsgálatok lezárása előtt felbomlott. A fiatalember, Ihor Hramotkin viszont ma az erőmű vezérigazgatója, aki a mostani évforduló kapcsán a kijevi Zerkalo Nyegyeli hetilapnak adott interjújában sajnálattal állapította meg, hogy a Szovjetunió ugyan felbomlott, de az általa képviselt rendszer továbbra is létezik. Tíz éve áll az erőmű élén, s ez idő alatt már 18 miniszter váltotta egymást az energetikai tárca élén, de döntő többségük a legelementárisabb ismeretekkel sem rendelkezett az atomerőműveket illetően. Elmondta, ma is gyakran felmerül benne a kérdés, hogy van-e egyáltalán joguk az atomenergetika felhasználására, ha az egykori Szovjetunióhoz hasonlóan ma is avatatlan, hozzá nem értő emberek hozzák meg a döntéseket a legfontosabb kérdésekben is.
