Illyés is népi volt, mégis bankban dolgozott

Hiába beszéltek zsidó–keresztény megosztottságról a századelőn, az életmódban kevés eltérés volt.

Persze a nem feltétlenül domináns öntudatokat utólag is konstruálják a történészek, miközben Gyáni szerint nem egyértelmű, hogy két-három részre szakadt volna az ország. „A kétségtelen szakadékok ellenére nem lehet arról beszélni, hogy két malomban őrölt volna a társadalom.” Visszavetítés történt, miközben a társadalom struktúrája a politikai felől nem feltétlenül érthető: mit fogyasztottak, hol éltek? A kutatásokból nem lehet látni, hogy a zsidó–keresztény különbség nagyon meglenne – ugyanott éltek, ugyanúgy polgári, modern szellemben rendezték be a házukat. Eközben lassan kialakult a magán-tisztviselői társadalmi csoport, de ennek felekezeti meghatározottsága sem állítható bizonyossággal. Igaz, a XX. század első évtizedeiben izraeliták jelentek meg itt nagy számban, de a harmincas évektől erősen megnőtt a katolikusok aránya is köztük. „Illyés Gyula mi volt? Banktisztviselő, közben pedig a népieket képviselte.” Gyáni úgy vélte, egyáltalán nem volt ördögtől való, hogy Illyés elmenjen banktisztviselőnek, ha egyszer a Puszták népéből nem tud megélni.

Ha minden társadalmat a politika prizmáján át nézünk, könnyen tévútra juthatunk: hiába ostorozta a Tisza-barát sajtó a Nyugatot, nála liberálisabb gazdaságpolitikus például nemigen akadt. Gyáni kimondta a kulcsmondatot: a kettős társadalom leegyszerűsített képe megvilágíthatja a bonyolultabbat, de veszélyes is ez, miként minden duális társadalommodell. Valamire rámutathatnak, ugyanakkor elfedik a meglévő azonosságokat is. Erre példaként napjaink beszédmódja is felmerülhet: a társadalmi együttélési nehézségek kapcsán sokan úgy beszélnek külön cigányokról és magyarokról, mintha előbbi nem az utóbbi részhalmazát jelölné.

Példaként az elnyomóra és elnyomottra felosztó marxizmus jött fel még erre. Tisza kapcsán Bihari is megjegyezte: nem bánja, hogy szobra lett, csak nem érti, miért Károlyi Mihályé helyett kellett emelni. Ugyanakkor száz év elteltével már nem feltétlenül jó, ha ilyen kultúrharc alakul ki Tisza személye körül – tette hozzá.

Aztán az első világháborútól megkezdődött az egymásra mutogatás, utólagosan ki is alakult a kép, hogy a zsidókat kell megtenni bűnbaknak mindenért. Közben Magyarországon Bihari szerint a közvélemény úgy tartotta, hogy a Monarchia generálisainak kétbalkezessége miatt veszett el a háború, de hozzátették a magukét a szabotőr nemzetiségek is. Bár utólag ők is azt szerették volna hangsúlyozni, hogy szabotáltak, ez nem igazán volt így, éppúgy benne voltak a háborúban ők is. A zsidók sehogy nem járhattak jól: bár igyekeztek hangsúlyozni sikereiket, azt, hogy hozzáteszik a magukét az országhoz, ugyanez a felsorolás már másoknál úgy került elő: lám, a zsidók újabb teret foglalnak el. Van zsidókérdés Magyarországon? – idézte fel a ’17-ben felmerült körkérdést Csunderlik, amelyre sokan válaszolták, hogy igen, van, de tették mindezt egészen eltérő okokból. A korábban a nők kapcsán felmerülő térfoglalás fogalmat aztán már csak a zsidókra vonatkoztatták: a második zsidótörvény címében már meg is jelent ez.

A piaci pozíciókban való egyenlőtlen felekezeti eloszlást igyekeztek megfogni, és sokakra rá is mondták, hogy zsidók, miközben lehet, valójában ateisták voltak. Gyáni szerint kulturális veszélyeztetettségből fakadtak az antiszemita indulatok, de aztán Kun Béláék hatalomra kerültek, így átkódolódott a dolog politikaivá. Hiába nem volt Jászinak zsidó identitása, volt Károlyi csak zsidóbarát, a zsidóellenesség működött, és folyamatosan igyekeztek elérni, hogy ne kerülhessenek értelmiségi pozíciókba. Árulkodó volt, hogy numerus clausus született, és bár gazdasági térfoglalásról beszéltek, nem a vállalkozások terén léptek – fejtegette Gyáni. Aztán végig Kun Bélára hivatkoztak a Horthy-korban, még ’39-ben is felmerült az érv, hogy valami Kunék miatt van, azért, mert ők évtizedekkel korábban elfoglalták a hatalmat.