A szervezkedésben részt vevő Ír Köztársasági Testvériség, az Ír Önkéntesek, az Ír Polgári Őrség és a Mi Magunk párt 1916 elejére kidolgozta a fegyveres felkelés terveit. Az egyik szervező, Roger Casement a németektől is megpróbált fegyveres támogatást szerezni. A felkelést országos méretűre tervezték, ám szerencsétlen incidensek sora oda vezetett, hogy az események a lényegében csak a fővárosra korlátozódtak. A britek ugyanis 1916. április 21-én letartóztatták a Németországból hazatérő Casementet, emiatt az Ír Önkéntesek vezetője, Eoin MacNeill szervezete visszalépett a húsvétvasárnapra, április 23-ára kitűzött akciótól. A katonai tanács ennek ellenére a felkelés mellett döntött, főparancsnoknak Patrick Pearse-t, a dublini erők vezetőjének James Conollyt nevezték ki.
Április 24-én mintegy 1500 felkelő foglalta el Dublin stratégiai pontjait, a városházát és a postahivatalt, majd elbarikádozták magukat az épületekben, Pearse pedig bejelentette az Ír Köztársaság megszületését. A londoni kormány William Lowe tábornokot bízta meg a rendcsinálással, akinek a folyamatosan érkező erősítésekkel elsöprő túlerő, 20 000 katona állt rendelkezésére. Dublin életét egy hétre megbénították az utcai harcok, a felkelők végül a brit tüzérségi támadások és a nyomukban terjedő tűzvész miatt április 29-én letették a fegyvert. Az összecsapásokban 132 katona és rendőr, 64 felkelő és 318 civil vesztette életét. A megtorlás gyors és kemény volt: 3500 embert tartóztattak le, a felkelés 15 vezetőjét kivégezték, több száz embert súlyos börtönbüntetésre ítéltek, mintegy 2000-et deportáltak.
