Egy videoklip-vetélkedő nyitórendezvénye – még ha történelmi témájú is – ritkán kecsegtet igazán izgalmas történetekkel és historikus anekdotákkal. A Száz év tükrében a Nagy Háború – 1916–2016 című hétfői rendezvény ebből a szempontból rendhagyónak bizonyult. Ki gondolta volna, hogy a cári Oroszország meggyengülése miatt lankadt a magyarok vitézsége, vagy hogy Habsburg Ottó gyermekként kopasz szeretett volna lenni?
A vita egyébként azzal a felvetéssel indult, hogy 1916-ban Oroszország megroppanása magával ránthatta a Monarchiát is, lévén a magyar bakákat inspirálta, hogy revánst vehettek az 1849-es orosz támadásért, akár a szerbeken, akik mögött nyilvánvalóan a cári birodalom állt, akár magukon a muszkákon, amikor már velük is verekedni kellett. Gerő András, az ELTE tanszékvezetője emlékeztetett: még az amatőr színdarabokban is megjelent a számunkra kedves lengyeleket és a zsidókat az oroszok igájából felszabadító magyar.
a Monarchiának minden győztes hadműveletéhez német szövetségeseire kellett támaszkodnia.
Közben az oroszokkal a védekező harcra alig alkalmas Kárpátokban verekedtek a honvédek, ráadásul eddigre a kiképzett tisztikar is elfogyott: elavult elvek szerint, sokszor a csapat élén rohamoztak a géppuskák ellen, így hullottak, mint a legyek, ennél több tiszt csak az angoloknál esett el.
A jól szervezett német hadsereg vezérkara le is nézte a K und K-katonákat – Pollmann szerint joggal, Ausztria–Magyarország költött a legkevesebbet fegyverkezésre, így a felszerelés silány volt, a hadsereg pedig eleve tizenegy etnikumból állt, így erős volt a széthúzás.
Senki sem készült fel az állóháborúra és a lövészárkokra – ráadásul hiába szakította át egyik fél a másik védelmi vonalát, ilyenkor azonnal megindultak a tartalékok, és befoltozták a lyukat. Ezért próbálkozott Bruszilov azzal, hogy egyszerre négy ponton törje át a Monarchia gyengébb védvonalait – és ez végül is működött, az osztrák–magyar erőknek csak több száz kilométerrel nyugatra sikerült megállítaniuk az oroszokat, azt is csak német segítséggel.
A támadásban egyaránt felmorzsolódtak a Monarchia és Oroszország erői, olyannyira, hogy egyikük sem állt soha többé talpra igazán.
Aztán novemberben meghalt a korában és ma is ellentmondásos megítélésű Ferenc József. Mint arra Gerő András felhívta a figyelmet, hiába követte az 1848–49-es szabadságharc véres leverését és megbosszulását egy hosszú, a történelemben szinte példátlan módon prosperáló időszak Magyarország számára, a magyarok száz év múltán sem tudnak megbocsátani neki a szívük mélyén – szemben Sissivel, akinek kultusza még a szocializmus alatt sem halványult el –, inkább nevezünk el a huszadik, középszerű miniszteréről közterületeket, mint róla, pedig ennek a hosszú konszolidációs időszaknak éppen Ferenc József volt a menedzsere. Mint Gerő fogalmazott:
„tegye fel az a kezét, aki egy tizenegy nemzetiségből álló, nyolc nagy vallást valló konglomerátumot évtizedekig egyben tud tartani”.
Egyébként Horthy Miklós is évekig szárnysegédje volt a császárnak – bár Gerő szerint túl sokat nem tanult tőle azon túl, hogy a rend és az erő a boldogság titka –, de olyannyira tisztelte emlékét, hogy születésének századik évfordulóján még az István-napi ünnepségeket is áttette a császár születésnapjára, augusztus 18-ra. A Habsburgok ennek ellenére esküszegőnek tartották a kormányzót IV. Károly visszatérési kísérleteinek megakadályozása miatt.
Aztán 1916 decemberében trónra lépett IV. Károly – ahogy Gerő fogalmazott, egy elképesztően jóindulatú ember elképesztően nagy politikai naivitással és elképesztően szerencsétlen időben. Óriási volt a társadalom elvárása vele szemben: hatalmas reformokat vártak tőle minden téren, és azt, hogy nyerje meg vagy tisztes békével fejezze be a háborút. Eleinte népszerű is volt, a koronázására Budapesten kétszázezren jöttek el, felesége és négyéves, kis királyfinak öltöztetett kisfia, Ottó is megnyerte a szíveket, mint most a kis brit királyi herceg.
Károly pedig minden elvárásnak meg akart felelni: azonnal különbékét kezdeményezett – amelyet az antant elutasított –, és mindenféle kiutat próbált találni a háborúból, de német propaganda indult a lejáratására például állítólagos alkoholizmusáról. Ráadásul hadserege sem volt elég szervezett, hogy erőt mutathasson fel Vilmos császárral szemben.
Gerő felidézte, amit Habsburg Ottó neki a koronázásról mesélt: gyermekként a karzaton ült Zita királynéval, felülről látta, amikor a sok föveg lekerül a tisztes urak kopasz fejéről. Kik ezek? – kérdezte édesanyját, aki annyit válaszolt neki: tekintélyes emberek. Mire Ottó azt mondta édesanyjának: akkor ő is kopasz szeretne lenni. „Kedves András, képzelje – mesélte később Habsburg Gerőnek –, ez végül sikerült is!”
Trianon azonban nem ennek a következménye. Bár az antant eredeti hadicéljai között – az oroszokén kívül – nem szerepelt a Monarchia feldarabolása, részben az 1916-os év azt sugallta nekik, hogy a Monarchiára már nincsen szükség az európai erőegyensúly fenntartására – magyarázta Gerő. Ebbe lépett be a már a háború előtt a francia közvéleményt megvett újságírókkal megdolgozó románok és a csehek nacionalista lobbija.
IV. Károly közben lejáratta magát a Sixtus-afférban – fűzte hozzá Pollmann, arra a sikertelen különbéke-próbálkozásra utalva, amelyben a császár a franciáknak ígért segítséget a németek ellenében a különbékéért cserébe, azonban ez kitudódott, és hűségét bizonygatva a Monarchia csak még jobban elköteleződött Berlin mellett.
Gerő hozzáfűzte: bár a Monarchia a háborúban nem volt túlzottan sikeres projekt, még mindig stabilitást adott a térségnek a hadsereggel, a bürokráciával és a dinasztiával, amire a versailles-i békék rendszere és a kisantant képtelen volt – hiszen amikor húsz évvel később Hitler megindult, gond nélkül „nyelte le” egyik kis államot a másik után. Ez a hatalmi vákuum pedig jelenleg is megvan.
