A sikertelen kiugrási kísérlet, majd a németet felváltó szovjet megszállás után nyilvánvalóvá vált, hogy hazánk továbbra is csapdába esett lepkeként vergődik a nagyhatalmak hálójában. 1945 végétől a frissen felállt, kisgazda vezetésű koalíciós kormány nekilátott, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a vesztett háború után a területi kérdések tekintetében is – idézte fel Joó András, a Veritas Történetkutató Intézet tudományos főmunkatársa.
A történész számba vette, mely országokkal szemben próbálhatott meg a magyar kormány területi igényekkel fellépni.
Jugoszláviával szemben valójában fel sem merült ez, hiszen a németek és a magyarok 1941-ben együttműködve léptek fel a délszláv állam ellen, a Tito-féle partizánmozgalom segítségével ’44-ben felszabadított ország pedig egyértelmű győztesként aligha adott volna át területeket.
Csehszlovákiával szemben szintén nem lett volna túl sok esélye Magyarországnak. A nagyhatalmak Szlovákia 1939 tavaszán létrejött önállóságát teljesen illegitimnek tekintették, ezért megelégedtek a német védnökség alá került állam vezetőinek megbüntetésével, és a csehszlovák állam helyreállítását követően Szlovákia a régi-új államalakulat részeként a győztesek oldalára került. Bár a Benes-dekrétumok következtében fennálló embertelen állapotokra hivatkozva a magyar kormány megpróbálta felvetni a lehetőségét egyes magyarlakta területek visszajuttatásának, nem sok reménnyel. A magyar felvetés szerint ha Benesék minden áron meg akarnak szabadulni a magyaroktól, megtehetik, de csak a földjükkel együtt. Érthető módon ez az ötlet nem találkozott a csehszlovák elképzelésekkel.
Egyedüli érdemi esély Romániával szemben mutatkozott, amely éppúgy a vesztes tengelyállamok közé tartozott, mint Magyarország, ugyanakkor a sikeres kiugrással jó pontokat gyűjtött a szovjeteknél. 1944 elején viszont, amikor a fegyverszüneti tapogatózások megindultak, még Moszkva sem zárta ki teljesen a Magyarország részére esetlegesen kedvezőbb területi rendezést. 1946 tavaszán Budapest két, gondosan kidolgozott javaslattal állt elő: az első 22 ezer, a másik 11 ezer négyzetkilométer visszacsatolásával számolt, amely azonban csak a kisgazdák és a parasztpárt részéről élvezett szilárd támogatást.
Ehhez próbálta megnyerni a szovjetek jóindulatát 1946 áprilisában a Kreml uraihoz látogató magyar küldöttség, amely szokatlanul hosszan időzött Moszkvában: Nagy Ferenc miniszterelnök Gyöngyösi János külügyminiszter, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád kíséretében érkezett a szovjet fővárosba. Úgy tűnt, hogy sem Molotov, sem Sztálin nem zárkózik el attól, hogy a magyarok Romániával szembeni területi igényeiket felvessék, sőt – ahogy Joó fogalmazott – megnyilatkozásaikkal jobbára táplálták is a magyar illúziókat. Ezzel a kétarcúsággal talán egyfajta mosolydiplomácia, vagy akár a magyar kommunisták támogatása lehetett a céljuk.
Hideg zuhanyként érte hát utóbb a magyar vezetést – különösen a kisgazda kormánytagokat – a hetven évvel ezelőtti, 1946. május 7-ei határozat, amelyben a nagyhatalmak külügyminiszterei, a Külügyminiszterek Tanácsa kimondta: Magyarország határait mindenféle etnikai vagy egyéb korrekció nélkül visszaállítják az 1937-es állapotra. Céltalannak látszó hitegetésével talán azt kívánta érzékeltetni a szovjet vezetés, hogy bármilyen jövőbeni céljait illetően a magyaroknak csak Moszkvánál érdemes kopogtatniuk, a Nyugatra hiába építik terveiket.
Azonban nem adták fel teljesen: Nagy Ferenc körútra indult, június 8-án Washingtonba érkezett, és tárgyalt az elnökkel, valamint a külügyminiszterrel. Az amerikaiak őszinték voltak: közölték, hogy csak akkor támogatnak bármiféle magyar területi igényt, ha abba a Szovjetunió is belemegy. Nagy Ferenc folytatta körútját Londonba, ahol a Benes-dekrétumokat vetette fel. A brit tárgyalópartner azzal hárította a próbálkozást: nem gondolja, hogy az 1938-as müncheni egyezmény után – amelyben Nagy-Britannia jóváhagyásával Csehszlovákiát jelentős területektől fosztották meg –, Londonnak joga lenne kioktatni Prágát.
Nagy Ferenc Párizsban is próbálkozott, itt Molotov megint titokzatos maradt, a magyarok előtt homályban hagyta a kedvezőtlen szovjet álláspontot, mégis egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy hazánk ebben a kérdésben magára marad.
Sőt, Jugoszlávia és Csehszlovákia még a 93 ezer négyzetkilométerre zsugorodott országgal szemben is bejelentett területi igényeket. Belgrád hamar visszakozott ettől, és igényei nem is nyertek nagyhatalmi támogatást, Prága azonban előállt a követelésével az 1946 nyarán megkezdődő párizsi békekonferencián: öt Pozsony környéki községre vetett szemet. Ezekből hármat végül meg is kapott – Dunacsúnt, Horvátjárfalut, Oroszvárt –, ez volt az úgynevezett pozsonyi hídfő.
A magyarok pedig nagyhatalmi támogatás nélkül, de csak azért is benyújtották a 22 ezer négyzetkilométerről szóló területi igényüket Romániával szemben. Amerikai tanácsra aztán hamarosan 4 ezer négyzetkilométerre mérsékelték kérésüket, de végül ezt sem sikerült keresztülvinni, ahogy Székelyföld autonómiája sem kapott támogatást.
Ugyanakkor a nagyhatalmak – köztük a Szovjetunió is – következetesen nem járultak hozzá Benesnek a magyarok kollektív kitelepítését szorgalmazó javaslataihoz. Prága ugyan minden eszközt bevetett, hogy minél több magyart üldözzön el Felvidékről, végül „csak” kétoldalú, korlátozott lakosságcserét tudott kieszközölni Magyarországgal szemben.
Hazánk azonban nemcsak a területi veszteségek miatt járt sok szempontból még rosszabbul, mint az első világháborút lezáró trianoni béke esetében: bár az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés rendelkezett arról, hogy minden megszálló erő három hónapon belül hagyja el Magyarországot, kiskaput is hagyott a szovjetek itt maradásához azzal, hogy Moszkvának joga van biztosítania az utánpótlást az Ausztriában állomásozó csapatainak – így a szovjet katonák minden további nélkül itt maradhattak. Emellett a kisebbségvédelmi rendelkezések – amelyek legalább papíron részét képezték a trianoni békeszerződésnek – a párizsi szerződésből teljesen hiányoztak, így a győztes kis országok a magyar kisebbségükkel szemben szinte korlátlanul felléphettek, a magyarok kollektív jogérvényesítésének lehetőségei elenyésztek, legfeljebb általános emberi jogi elvekre hivatkozhattak.
Az angolszász országok ugyan kijelentették, hogy az 1937 utáni határmódosításokat semmisnek tekintik, a béke-előkészítés folyamatában háttérintézmények Londonban és Washingtonban is komolyan foglalkoztak az etnikai alapú revízió lehetőségeivel a magyarok javára – végül azonban a szovjetek szava lett a döntő. Ugyanígy Washington próbálta lealkudni az általunk a szovjeteknek, jugoszlávoknak és cseheknek fizetendő 300 millió dolláros jóvátételt 200 millióra, ám Moszkva ebből sem engedett.
Ez azt is jelenti – mondta el kérdésünkre Joó –, hogy egy esetleges angolszász megszállás esetén talán máshogy is alakulhatott volna hazánk sorsa.
