Werny László, aki tizennyolc évesen indult haza kitelepítését követően, azzal magyarázza ezt, hogy a hazájából kiűzhetnek egy embert, de a hazáját nem lehet kiűzni az emberből. Hihetetlenül hangozhat, de nyelvi nehézségeik is voltak odakint, a sváb nyelv ugyanis közelebb áll az osztrákok által beszélt némethez, mint az ottani dialektushoz. Nehéz volt a sorsunk – mondja –, de ennél is nehezebb volt számára a honvágy.
Egyébként még csak különösebb előkészületeket sem tettek a visszaútra. Háromszor kapták el őket az osztrák–magyar határon, végül csak megengedték nekik, hogy hazainduljanak. Jegygyűrűket és aranyláncokat adtak el Sopronban, ám így is apácák segítették ki őket, hogy meglegyen mindannyiuk vonatjegye. Ám a kinti életnél és a hazaszökésnél is keményebb három esztendő várt rájuk. Szigetújfaluba nem mehettek, mert féltek a feljelentésektől, ezért aztán 1949 őszéig – a hazaszökötteknek amnesztiát hirdető rendeletig – távolabbi településeken dolgoztak napszámosként, cselédként. Féltek ugyanis – joggal –, hogy a telepesek rájuk hívják az ÁVO-t. Azonnal elő is állították volna őket, elvégre magyar állampolgárságuktól is megfosztották a „batyusokat”.
Werny László unokatestvére, a szintén hazaszökött Perndl Ferencné Kirchner Anna szinte metaforikusan írja le egy mondatban, hova tértek haza a kitelepítettek. Budapesten meg kellett állniuk, ahol nagynénjük a jobb rejtőzködés lehetőségének reményében azt tanácsolta nekik: sötétben érjetek haza.
De hogy e borongós kép ellenére mégis mennyire rendíthetetlen maradt a magyarsága a visszaszökött újfalusiaknak, arra szolgáljon bizonyítékul az alábbi párbeszéd. (Werny Lászlóval a német–magyar barátságos labdarúgó-mérkőzés másnapján beszélgettünk – a szerk.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!