Mint Hannibál elefántjai, dübörögtek az első tankok

Milliós veszteség, lábon lőtt Hitler és az első harckocsik – Somme-nál nem voltak győztesek.

Eközben viszont megindult a francia–brit ellentámadás – nem Verdunnél, ahol a németek várták, hanem északnyugatabbra, a Somme folyó völgyében. Bár a britek heroikus propagandafilmet forgattak az itt folyó harcokról, valójában Pollmann szerint nem sok okuk volt büszkének lenni. Taktikai baklövéseik miatt már 1914-ben, a marne-i csatában akkora vereséget szenvedtek, hogy majdnem pakolt, és hazament az egész expedíciós hadsereg.

Akkor pedig a németek minden bizonnyal áttörték volna a francia vonalakat, és az egész világháború máshogy alakul. Ez ugyan nem történt meg, de láthatóan semmit sem tanultak két év alatt:

a Somme-nál a korszerűtlen haditechnika és az ostoba stratégia miatt a támadás megindításakor egyetlen nap a brit hadsereg valaha volt legnagyobb veszteségét szenvedték el.

Csaknem hatvanezer embert vesztettek, ebből húszezren meg is haltak, és rengeteg példamutatóan rohamozó tiszt is elesett a géppuskaállások elleni gyalogsági támadásokban. A franciák némiképp jobban szerepeltek, de sokáig egyszerűen képtelenek voltak érdemben felszaggatni a német állásokat. A vérengzés hónapokig folytatódott – egyébként maga az ekkor káplárként szolgáló Adolf Hitler is itt kapott láblövést –, és előkerültek a legújabb fegyverek is.

Ezek közül a harci gázt például Németország már az előző év tavaszán bevetette. A Monarchia hadserege 1916. június 29-én alkalmazta a Doberdó-fennsíkon, azonban az osztrák–magyar tábornokok olyan embertelennek találták a pusztítást, hogy a későbbiekben inkább lemondtak róla. Ugyancsak előkerültek a lángszórók, amelyek feladata az ellenség „kifüstölése” volt a lövészárkokból. Jól mutatja e fegyver használóinak „népszerűségét”, hogy nem nagyon élték túl, ha hadifogságba estek.

Aztán jöttek a tankok, a brit hadsereg folyadékszállító járműveknek álcázott, újonnan kifejlesztett titkos fegyverei. A C-15-ös típusú első lánctalpas harckocsikat a nehéztüzérség által szétbombázott, nehéz terepen való mozgásra, illetve a drótakadályok leküzdésére dolgozták ki a brit konstruktőrök, egy részükön ekkor még géppuska sem volt, nemhogy löveg. Azonban első bevetésükön, 1916 szeptemberében inkább csak afféle pszichológiai fegyverként lehetett őket alkalmazni, mert

még a sétatempónál is lassabbak voltak, alig 25 kilométer volt a hatótávjuk, ráadásul gyakran meghibásodtak

– az első bevetett 39 járműből csupán 22 érte el egyáltalán a német vonalakat. Valóban nagy riadalmat okoztak a harminctonnás acélmonstrumok, ahogy talán egykor Hannibál elefántjai tették, de valós fenyegetést ekkor még nem nagyon jelentettek.

Mindettől függetlenül novemberre a brit–francia erők ismétlődő támadásaikkal végül visszavetették a németeket, így az antant sokáig a saját győzelmeként értékelte a csatát. A veszteséglista azonban mindkét fél oldalán óriási volt, a britek 420, a franciák 200, a németek a két antanthatalomnál valamivel kevesebb, mintegy 450 ezer embert vesztettek halottakban, foglyokban és sebesültekben.

A német hadigépezet viszont nem omlott össze, sőt, egészen 1918-ig tovább tudta fokozni a termelést. A monarchia azonban eközben a Bruszilov-offenzíva és a román támadás miatt ki nem heverhető pofont kapott. Ezért Ausztria–Magyarország német segítségre szorult, és egyre inkább alárendelődött a Német Birodalom érdekeinek, ami a későbbi béketapogatózások során végzetes házasságnak bizonyult.