Mint Hannibál elefántjai, dübörögtek az első tankok

Milliós veszteség, lábon lőtt Hitler és az első harckocsik – Somme-nál nem voltak győztesek.

A nyugati frontnak a Somme menti szakasza 1916-ig viszonylagos nyugodtságot élvezett: a nagy harcok ekkor jóval délkeletebbre, Verdunnél zajlottak, ahol Erich von Falkenhayn tábornok éppen a francia haderőt próbálta kivéreztetni. A terv szerint, mivel az erődrendszert a franciák nem adhatták volna fel végzetes presztízsveszteség nélkül, a német birodalmi erők állandó támadásaikkal akarták felmorzsolni a kétségbeesetten ideküldött francia tartalékokat. Azonban Falkenhaynék elszámolták magukat, és a német veszteségek is óriásiak voltak a verduni vérszivattyúban – mondta el az MNO-nak Pollmann Ferenc, a Hadtörténeti Intézet munkatársa.

A háborúban egyébként az antant és a központi hatalmak stratégiái fekvésükből fakadóan is merőben eltértek egymástól: előbbiek körbevették a központi hatalmakat, így több helyről tudták egyszerre támadni, akik viszont egységes tömbként a vasúttal gyorsan csoportosították át a csapatokat.

Az antant ugyanakkor mindent megtett, hogy valahogy csökkentse a nyugati frontra nehezedő iszonyatos nyomást, ezért 1916 tavaszán összehangolt támadást indított nyugaton, keleten és délen egyaránt.

Azonban elszámították magukat. Az oroszok Naracs-tavi offenzívája egyenesen katasztrófába torkollott, a közel ötszörös túlerő ellenére a németek szanaszét verték őket. A nemrég belépett olaszok márciusi attakja – az ötödik isonzói csata – valószínűleg inkább csak a szövetségeseik felé vállalt kötelezettségeik tessék-lássék betartására indult, el is akadt hamar.

Az osztrák–magyar ellentámadás viszont nem késlekedett májusban Dél-Tirolban, Róma pedig pánikba esett, és azzal fenyegette meg szövetségeseit, hogy kilép a háborúból, ha nem segítenek, és nem hozzák előrébb a nyárra tervezett újabb összehangolt támadást.

Ezért a megtépázott orosz hadsereg tábornoka, Bruszilov ezúttal véres, de sikeres támadást indított a Monarchia ellen – később Románia is megtámadta Ausztria–Magyarországot, amivel komoly válságba sodorta Berlin legerősebb szövetségesét. A németeknek ezért csapatokat kellett átdobniuk keletre, hogy megakadályozzák a front összeomlását, viszont így jelentősen meggyengítették nyugati pozícióikat – erről már Gecse Géza történész beszélt, aki szerint az oroszok így akkora segítséget nyújtottak nyugati szövetségeseiknek, hogy hiába estek ki különbékével 1917-ben a háborúból, végül majdnem meghívták őket a győztes hatalmak közé Versailles-be.

Eközben viszont megindult a francia–brit ellentámadás – nem Verdunnél, ahol a németek várták, hanem északnyugatabbra, a Somme folyó völgyében. Bár a britek heroikus propagandafilmet forgattak az itt folyó harcokról, valójában Pollmann szerint nem sok okuk volt büszkének lenni. Taktikai baklövéseik miatt már 1914-ben, a marne-i csatában akkora vereséget szenvedtek, hogy majdnem pakolt, és hazament az egész expedíciós hadsereg.

Akkor pedig a németek minden bizonnyal áttörték volna a francia vonalakat, és az egész világháború máshogy alakul. Ez ugyan nem történt meg, de láthatóan semmit sem tanultak két év alatt:

a Somme-nál a korszerűtlen haditechnika és az ostoba stratégia miatt a támadás megindításakor egyetlen nap a brit hadsereg valaha volt legnagyobb veszteségét szenvedték el.

Csaknem hatvanezer embert vesztettek, ebből húszezren meg is haltak, és rengeteg példamutatóan rohamozó tiszt is elesett a géppuskaállások elleni gyalogsági támadásokban. A franciák némiképp jobban szerepeltek, de sokáig egyszerűen képtelenek voltak érdemben felszaggatni a német állásokat. A vérengzés hónapokig folytatódott – egyébként maga az ekkor káplárként szolgáló Adolf Hitler is itt kapott láblövést –, és előkerültek a legújabb fegyverek is.

Ezek közül a harci gázt például Németország már az előző év tavaszán bevetette. A Monarchia hadserege 1916. június 29-én alkalmazta a Doberdó-fennsíkon, azonban az osztrák–magyar tábornokok olyan embertelennek találták a pusztítást, hogy a későbbiekben inkább lemondtak róla. Ugyancsak előkerültek a lángszórók, amelyek feladata az ellenség „kifüstölése” volt a lövészárkokból. Jól mutatja e fegyver használóinak „népszerűségét”, hogy nem nagyon élték túl, ha hadifogságba estek.

Aztán jöttek a tankok, a brit hadsereg folyadékszállító járműveknek álcázott, újonnan kifejlesztett titkos fegyverei. A C-15-ös típusú első lánctalpas harckocsikat a nehéztüzérség által szétbombázott, nehéz terepen való mozgásra, illetve a drótakadályok leküzdésére dolgozták ki a brit konstruktőrök, egy részükön ekkor még géppuska sem volt, nemhogy löveg. Azonban első bevetésükön, 1916 szeptemberében inkább csak afféle pszichológiai fegyverként lehetett őket alkalmazni, mert

még a sétatempónál is lassabbak voltak, alig 25 kilométer volt a hatótávjuk, ráadásul gyakran meghibásodtak

– az első bevetett 39 járműből csupán 22 érte el egyáltalán a német vonalakat. Valóban nagy riadalmat okoztak a harminctonnás acélmonstrumok, ahogy talán egykor Hannibál elefántjai tették, de valós fenyegetést ekkor még nem nagyon jelentettek.

Mindettől függetlenül novemberre a brit–francia erők ismétlődő támadásaikkal végül visszavetették a németeket, így az antant sokáig a saját győzelmeként értékelte a csatát. A veszteséglista azonban mindkét fél oldalán óriási volt, a britek 420, a franciák 200, a németek a két antanthatalomnál valamivel kevesebb, mintegy 450 ezer embert vesztettek halottakban, foglyokban és sebesültekben.

A német hadigépezet viszont nem omlott össze, sőt, egészen 1918-ig tovább tudta fokozni a termelést. A monarchia azonban eközben a Bruszilov-offenzíva és a román támadás miatt ki nem heverhető pofont kapott. Ezért Ausztria–Magyarország német segítségre szorult, és egyre inkább alárendelődött a Német Birodalom érdekeinek, ami a későbbi béketapogatózások során végzetes házasságnak bizonyult.